Tíz perc múlva már mindenki a kocsiban ült. Mivel még csak kora délután van, nem rohanhatunk le a metróba gépfegyverekkel. Úgy megyünk oda, mint terror-elhárítási csoport, ami részben még igaz is lehetne ránk.

- Kiürítették már a kilencest? – Hajolt a két ülés közé Glory.

- A híváskor azt mondták, hogy fél óra, szóval lassan végezniük kellett.

- Ki merre, Rodney? – kérdeztem.

- Szeretném ha te maradnál az épületben, Sam. Mike megy a két kilométerrel arrébb lévő csatornához. Nem jöhet ki rajta senki! Glory pedig jön velem.

- Oké, Főnök. – vágta rá rögtön Glo és hátradőlt.

Csak tudnám, hogy miért én maradok az épületben.

Nekem kellett leghamarabb leválni a csapatról. A Metro Központba kellett mennem, ahonnan felügyelik és irányítják a föld alatti közlekedést.

Az épületbe érve nem találkoztam senkivel, az egész üres. Ha a karhatalom valamit nagyon tud, az a kitakarítás. Felrohantam az első emeleti vezérlőbe. Apró helyiség. Egy falon csak kijelzők húszig beszámozva, tehát az egész metróvonal be van kamerázva, kivéve ott ahol közlekednek a kocsik, de az utasok nem.

- A helyemen vagyok. – szóltam a rádióba.

- Vettük. – jött a válasz. – Minden lejáró lezárva?

Végignéztem egy sor pirosan villogó gombon. Az utolsó zölden világított.

- Minden, kivéve ahol ti vagytok. – Közben láttam a képernyőn, hogy megérkeznek, Mike pedig pár pillanat után továbbhajt.

- Zárd be utánunk! – vettem a határozott parancsot Rodtól.

Csekkoltam a kettes kamerán, hogy leértek a lépcsőn, aztán lenyomtam az utolsó még zöld gombot.

- Lezárva.

- Szólj, ha látsz valamit! Kösz, Sam. Vége. – válaszolt Glory.

Utálom a fusi munkát. Ez pedig az, és semmi értelme. Felváltva nézegettem a képernyőket, de semmi mozgás. Hallgattam, hogy miket egyeztetnek rádión Rodneyék. Eddig sehol semmi. Csend és hullaszag vagy inkább vihar előtti csend.

- Mike. – Gondoltam beszélgessek már én is valakivel.

- Sammie. – jött rögtön a válasz.

- Arrafelé van valami?

- Egy csatornafedéllel szemezek, Szivi. Szerinted mi történik?

Némi iróniát és agressziót véltem felfedezni a hangjában. Talán neki sem tetszik a felállás.

- Itt is hasonlóan mozgalmas. – mondtam végül.

- Úgy szép az élet, ha zajlik.

- Az biztos. – Hátradőltem a székben és feltettem a lábam az asztalra.

- Irigykedtek, mi? – Berecsegett a vonal de ez már Glory hangja volt.

- Pozitív.

- A következő menet a miénk, Drága! – szólalt meg Mike megsértődött kisfiú hangon.

- Kettő is akár.

- Megdumáltuk. – nyugtáztam.

Újra pár perces csend állt be. Figyeltem, de semmit nem láttam, csak Rodney-t és Glory-t.

- Glo! – szólt Rodney halkan a rádióba. – Húsz méteren belül van.

A háttérzajt a helyzet-meghatározó csipogása adta. Majd kiestem a székből úgy vizslattam a képernyőket, de még mindig semmi.

- Sam?

- Semmit nem látok, Rod. Az égvilágon semmit. – szóltam vissza feszülten a rádión.

- Mi sem... – kezdte volna Glory, de megszakadt.

- Glory? ... Glory! – beszéltünk Rodney-val felváltva.

- Mi a franc történik ott Rodney?! – pattantam fel a székemből.

- Sam.........alig.........csak........ory. – Szart sem hallottam abból, amit Rodney mondott.

- Ránéztem a tizenkettes kamerára. Mike a gépfegyverével böködte a csatornafedelet. Idióta. Hol a fülese?

- MIKE! – kiáltottam.

Erre már felfigyelt és a kocsihoz sietett.

- Mondjad.

- Elvesztettem Gloryt, Rodney pedig nem hall minket. – hadartam.

Figyeltem, hogy Mike elhajt a kocsival, elindult ide.

- Glo...Mi...Sam! – hallottam recsegve Rod hangját.

Rácsaptam az utolsó pirosan villogó gombra, és mihelyst zöldre váltott kirontottam a vezérlőszobából és rohanni kezdtem.

Az elkövetkezendő negyed óra eseményeit leginkább kitörölném. Bárcsak hallgattam volna Rodneyra, és ne mentem volna vele. De megtettem, és most itt állok, ráfogom a fegyvert, erre azzal jön, hogy az apám - aki elhagyott tizenhárom éves koromban - most itt áll tőlem pár méterre a sötét metróalagútban.

- Miről beszélsz, Rodney? – A tenyerem már izzadt, úgy szorítottam a Glockot.

- Tedd le a fegyvert, Sam! – tartotta fel a kezeit, és közelebb lépett. – Az apád...

- Ne gyere közelebb! – vágtam közbe és hátra léptem. – Tudod, hogy megteszem!

Minden kavargott bennem. Sőt, az egész világ kavargott körös-körülöttem. Tényleg megtenném? Még magam sem tudom.

- Mi van már odalent?! – hallottam Mike józanítóan ható hangját.

Nem válaszoltam, csak mereven figyeltem Rodneyt. A sötétben álló alak nem mozdult.

- Menjetek! – szóltam végül. Megpróbáltam semleges maradni, hogy ne hallatszódjon a hangomon semmi, mert bármi is fog itt történni, nem akarom, hogy Mike vagy Glory – aki már így is sokkos állapotban van – benne legyen.

- Vettem.

Nos, újra a két férfire tudtam koncentrálni. Végre a sötétben álló alak is bemozdult. Ráfogtam a fegyverem, de hiba volt, ugyanis Rodney van olyan profi, hogy kihasználja a helyzetet. Elkapta a jobb kezem, amiben a Glock volt. Megcsavarta a csuklóm, és ha ilyenkor nem akarja az ember, hogy tőből kiforduljon az egész akkor fordul vele. Szóval pördültem én is, viszont nem vagyok hülye. A lendületet kihasználva ballal akartam megütni, de elkapta azt a kezem is, kifordított és háttal neki, a falnak nyomott. A jobb csuklóm máris bizsergett, de erről elvonta a figyelmem, hogy a tarkómon éreztem ahogy kapkodja a levegőt.

- Csak hallgasd meg! – szűrte ki a fogai között Rodney.

- Azt sem tudom, hogy kicsoda! – kiabáltam annyira dühös voltam.

Hirtelen engedett el. Lassan megfordultam, megdörzsöltem a csuklómat.

- Te akartál beszélni vele. Beszélj! – mondta Rodney, de már nem nekem.

A tekintetemet a sötétből kilépő alakra emeltem.

- Samarie! – szólalt meg halkan a férfi. Ez az egy szó felért volna egy sorozatlövéssel, melynek minden egyes golyója savként marja át magát rajtam. Mintha az elmúlt tíz évet visszaforgatták volna, és újra tizenhárom évesként állnék szembe vele. Nem változott szinte semmit. Igen, ő az apám.

Nem tudom, hogy izzadság vagy könny csordult-e végig az arcomon, de mindegy is. Már amúgy meztelennek éreztem magam a fájdalommal szemben. A fal, amit olyan sokáig építettem magam köré, nem csak simán darabokra hullott, hanem egyenest rám omlott. Egy szót sem bírtam kipréselni magamból, pedig annyiszor elképzeltem már magamban, hogy miket mondanék neki és kérdeznék tőle.

Egész közel lépett, ha kinyújtottam volna a karomat, el is érem.

- Mióta várok már erre... – kezdte. - ...hogy lássalak. Nem lehetett...

- Miért? – vágtam közbe, de a mellettünk lévő betonfalhoz beszéltem. Egyszerűen nem tudtam ránézni.

- Én szóltam Ronaldnak, hogy mire készülnek ellened, és tudtam, hogy így tudunk majd találkozni. Csakis így.

Rodneyra néztem. Ronald! Tehát ez a magyarázat arra, hogy miért én. Semmi különös nincs bennem, az ok csak az, hogy a szörnyeteg apám látni akart és nem volt rá más módja.

- Nekik dolgozol? – Megerőltettem magam és a szemébe néztem. Legszívesebben ordítottam volna, de nem éreztem magamban annyi erőt. Mintha kiszívták volna belőlem mindet.

- Nem magyarázkodni jöttem, Samarie. – fogta meg a vállam.

Hátraléptem.

- Ne – merj – így – hívni! – Lassan és tagoltan beszéltem, de határozottan.

- Erre nincs időnk, Edgar! – szólt közbe feszülten Rod. – Gyanút kelthet!

Apám...Edgar Hoope. Csak bólintott majd hozzám fordult.

- Adnom kell neked valamit! Nagyon fontos lesz majd. Meg van még a nyaklánc, amit adtam? – nézett rám sürgetve.

Elgondolkodtam. A nyakláncom a bázison van. Levettem, miután Mikeval visszaértünk a pénzszállító-kocsis balesetünkből.

- Hamarosan szükség lesz rá, ha újra találkozunk! – magyarázta. A hátam közepére sem kívántam következő találkozást. Ebbe sem magamtól mentem bele.

- Ha ilyen fontos, add ide most! Aztán tűnj a pokolba örökre! – jött ki belőlem a nyers düh.

Sóhajtott.

- Nem hozhatom el. Neked kell majd eljönnöd érte, kislányom! Talán akkor több időnk lesz. – magyarázta.

- Soha, nem megyek többé utánad. Gyűlöllek!

Mostanra biztos lettem benne, hogy nem izzadság folyik az arcomon, hacsak nem engedett meg valaki egy zuhanyt felettem.

- Jó okkal teszed. – bólintott, majd hátrébb lépett. Még egy utolsó pillantást vetett Rodneyra – Vigyázz rá! – mondta, majd eltűnt a sötétben.

Hatalmas levegőket vettem és gyorsan, mint egy klausztrofóbiás. Megfogtam a homlokom mintha attól elmúlna az az érzés, hogy a fejem szét akar robbanni. Ezért találkozott velem a nagy Edgar Hoope professzor, hogy újabb rejtélyt adjon a kezembe, hogy újra magamban vívódjak a megoldáson.

- Menjünk! – zökkentett ki Rodney. A Glockot a kezembe adta, és legszívesebben most belé lőnék egy golyót, de nem teszem, és ezt ő is nagyon jól tudja. Nagyon sok magyarázattal tartozik.

Ezért jöttünk két autóval, mert Rodney tudta, hogy ez lesz. Mekkora szemétláda...mekkora rohadék egy színész. Nem ültem mellé a Hummerben, inkább hátra ültem. Párszor elkaptam a tekintetét a visszapillantóban. Az arca sima volt, nem tükrözött semmilyen érzelmet. Se dühöt, se sajnálatot, a lelkiismeret furdalásnak pedig apró szikráját sem láttam. Egy büdös mukkot nem szóltam hozzá. Elárult, úgy ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Egy rossz story főszereplőjének érzem magam, akit épp most fektetett lelki két vállra egy kezdő firkász. Bárcsak így lenne.

Visszaérve azonnal Gloryhoz siettem. Az ő nyomora segít majd nekem elvonni a figyelmem arról, hogy ne csak én várjam mástól a lelkiismeret furdalást, hanem nekem is legyen egy kibaszott nagy adaggal belőle.

- Ki van ütve, és még lesz is pár napig. – mondta Howard doki.

- De felépül? – kérdeztem.

- Nem tudom biztosra mondani. A károsodás mértékétől függ. Lehet az egész kicsitől, akár a... – elharapta a végét. - ...a vakságig.

- Francba. – szaladt ki a számon. Mi jöhet még?!

Megfordultam és szó nélkül hagytam ott Dokit.

Útban visszafelé összefutottam Mikeval. Szó szerint, mivel a földet bámultam és nem hallottam semmit a saját gondolataimtól. Beleütköztem. Olyan váratlanul ért, hogy összecsuklottam volna ha nem kap el.

- Hé. ... Mi volt lent a metróban, Sammie? Rodney tombol, Glory eszméletlen, te meg úgy botorkálsz, mint egy zombi! – feltolta az állam. – Sírtál?

Hát Mike beletrafált, sírtam. Legalább is kifelé, mert belül már darabokra hullottam és megsemmisültem, de ez kívülről csak így nyilvánulhat meg.

- Mondd, hogy te nem tudtál róla! – nyögtem.

- Miről? – elkerekedett a szeme. – Mi történt lent?!

Csak a fejemet ráztam, eltoltam Miket és becéloztam az ajtómat.

- Na nem... – vágott be elém. A kezét az orrom előtt az ajtófélfának támasztotta. - ...nem mész így el mellettem. - A hangja határozott volt, de nyugodt.

- Nem tudok róla beszélni, Mike. – Fáradtan, szinte sóhajtottam a szavakat.

- Oké. – bólintott, és leengedte a kezét.

Már azt hittem, hogy békén hagy, hogy egyedül szenvedhessek. De ő megfogta a kilincset és kinyitotta az ajtót.

- Akkor majd nem beszélgetünk! – nézett rám komolyan.

Bementem.