4. rész - Metro
- Glory! – ordítottam a rádióba. Kivágtam az ajtót, rohantam, ahogy bírtam. A fülesen semmi válasz nem jött.
Mike fékezett le mellettem a kocsival. Kiugrott, még a kocsiajtót is nyitva hagyta maga után.
- Mi a franc történt, Sam?!
Nem válaszoltam, csak rohantam tovább le az üzemen kívüli mozgólépcsőn, egyenest a metróhoz. Mike nem firtatta a dolgot, azon voltunk, hogy minél hamarabb ráakadjunk a többiekre.
- Rod. Hol vagytok?
- Második me....ló .. ke..ti oldal... – Alig lehetett kivenni a szavait.
Én kapásból balra indultam, de Mike kapta el a könyököket és jobbra húzott. Annyira lassúnak tűnik az egész, mintha már egy órája keresnénk őket, pedig alig öt perce vesztettük el Glo-t rádión.
Miután kimásztunk a metróalagútból, megtorpantam. Rodney térdelt nem messze, és a földön kapálódzó lányt fogta le.
Pillanatnyi hatásszünet után odarohantam.
- Rodney?! – kérdeztem bizonytalan hangon.
- A szeme. Valami van a szemével.
Rod egy kezével képes volt összefogni Glory mindkét csuklóját. Én pedig a két tenyerembe fogtam az arcát. Csupa víz már az egész arca, de a szemét összeszorította, ezért semmivel nem kerültem közelebb a megoldáshoz.
- Glo. – szóltam hozzá határozottan. – Nézz rám, jó? Minden rendben lesz, kiviszünk, kislány. – nyugtattam. – Csak nézz rám!
- Fáj. – nyögte.
- Tudom, de ez nem segít. Szépen lassan...nézz rám! – mondtam. Próbáltam nyugodt maradni, de igazából annyi adrenalin van bennem, hogy úgy érzem, egy lovat is lenyomnék.
Glory végre engedett a feszítésből, habár a levegőt még mindig ugyanolyan gyorsan kapkodta. Valószínűleg sokkot kapott. Nagyon remélem, hogy nem ájul el. Elkezdte lassan kinyitni a szemét. Az arcán hatalmas könnycseppek csordultak végig két oldalt. Végül csak hunyorgásra futotta, és mereven bámult egy pontot. Folyamatosan könnyezett.
- Nem látok semmit. – Újra megfeszült az egész teste Rod kezei között. – Sam, nem látok SEMMIT! – ordította.
Kétségbeesve néztem Rodneyra, aki először tanácstalanul nézett vissza rám. Csipogni kezdett a helyzet-meghatározó a bal kezén. Láttam, hogy valami átfut az agyán, kitalált valamit.
- Vigyétek fel a kocsiba! – Mike átvette Rod helyét, közben én is elengedtem a lányt. – Majd én elintézem! - mondta.
- Veled megyek. – ugrottam fel. Telepumpálom golyóval, azt, aki ezt tette. Mocskosul fogom élvezni, ahogy kiszáll belőle az élet.
- Maradj vele! – ellenkezett Rod. Most minek húzza itt az időt?
- Neki orvos kell. Én nem vagyok az, szóval megyek veled. – jelentettem ki és kibiztosítottam a Glockot.
– Vidd ki innen! – néztem Mikera. A választ nem vártam meg, Rodneyval bevetettük magunkat a metróalagútba.
A síneken araszoltunk. Én mentem elől, Rod fedezte a hátam. A csendben csak a helyzet-meghatározó pityegését hallottuk, amit pár pillanat múlva Rodney kikapcsolt.
- Csak akkor lőj, ha biztos. – figyelmeztetett.
- Biztos, hogy lőni fogok! – Kissé dühösen reagáltam, elismerem. De rajtunk, és a mocskos szörnyetegen kívül nincs itt senki, tehát jófiúkra nem tudunk lőni, akkor mégis mi a fészkes francon gondolkodjak?!
A sötétben megmozdult egy alak. Itt a válasz: Nem kell gondolkodni! Lőni kell!
Célba vettem és lőttem, háromszor egymás után.
- SAM! – ordított rám Rodney. Ránéztem. Meglepett, amit láttam. Idegesnek tűnt.
Közelebb mentünk és zseblámpával végigvizslattuk a fazont. Semmi különös nem látszott rajta. Átlagos testalkatú, harmincas férfi. Egyetlen feltűnő dolog némi dzsuva volt, az arcán. Nem mellesleg abszolút halott, szétlőttem a mellkasát. Leengedtem a fegyvert.
- Ha lehetne, felkelteném, hogy újra kinyírhassam. – a hatás kedvéért szinte köptem a szavakat.
- Ja. Remélem nem ér minket több meglepetés.
Az utolsó szónál Rod alig észrevehetően a hátam mögé nézett. Ez most jel lenne?! Nem gondolkodtam most sem. Ez a mai nap jelmondata.
Megfordultam, felrántottam a fegyvert és meghúztam a ravaszt. Ezzel egy időben viszont olyan történt, amire soha nem számítottam volna. A fegyvert támasztó bal kezemet Rodney félrelökte, így a betonfal kapta a golyót. Nem törődve ezzel újra célba vettem a sötétben álló váratlan vendégünket. De megint megzavartak.
- Ne, Sam! – kiáltott Rod.
- Miért? – kérdeztem. De nem vettem le a szemem a célpontról, aki csak állt a sötétben.
Rodney hatalmas levegőt vett, de nem válaszolt.
- Miért?! – kérdeztem újra. Mi a franc van már itt?
- Lelőnéd az apád?!
Annyira ledöbbentem, hirtelen leengedtem a fegyvert, hogy Rodney szemébe nézhessek.
- Tessék? – Kezdett elborulni az agyam eddig még tisztán gondolkodó része is. Picsába! A Glockot újra szemmagasságba tartottam, de most Rodneyra céloztam vele.
...
[6 órával korábban...]
Mióta a csapatnál vagyok ez volt a legmeglepőbb, amit tapasztaltam. Glory – akiről azt hittem, hogy a pokolba kíván – most közeledni próbált felém. Miért? Amíg Rodney be nem lépett az ajtón, végig ez járt a fejemben.
- Áttörés, emberek! – Az ajtócsapódás zökkentett ki.
- Végre elütötte a metró azt a rohadékot? – vágott közbe Mike.
Rodney felhúzta a szemöldökét.
- Hát nem az lenne az igazi áttörés? – röhögött Mike. Én értettem a poén, és észrevétlenül elmosolyodtam. De az nem áttörés lenne, hanem széttrancsírozás.
- A Biztonságfelügyelet végre rászánta magát és szabad kezet kaptunk egy teljes vonalon, egészen a Városházától a Kísérleti Klinikáig. Azért vagyunk itt, mert kell egy terv, amire ők rábólinthatnak, mi elvégezhetjük és mindenki boldog. – okfejtett Rod.
- Azt mondtad újra feltűnt. – szólalt meg Glory.
- Igen. – Rod kicsapott egy térképet. – Most a négyes vonalán, ezért kaptunk utasítást az ötösre.
- Ez baromság. – szaladt ki a számon, mire mindenki rám nézett.
- Ez túl logikus. – kezdtem. – Ha kimegyünk az ötös metró vonalára, az maximum egy kis testmozgásra lesz jó. Komolyan azt várják egy kísérlettől, hogy logikusan halad, számok szerint? – néztem Rodra.
- Egyetértek.
- Én is! – jelentkezett Mike.
- Tehát előbb ki kell találnunk, hogy mi alapján válogat. – bólogatott Glo is.
- Aztán... – felálltam. - ...már csak le kell záratnunk a vonalat, megállíttatni a metrókat. Az utolsó nyitva hagyott kapun besétálunk, és szitává lőhetjük a tagot.
- Ez tetszik! – csapott az asztalra Mike. Valakit már egy terv is feldob. Az élet apró örömei.
- Ez szép és jó, de minden attól függ, hogy mi az összefüggés a metróvonalak között. Az még beleszarhat a levesünkbe. – veregette meg a vállam Rodney. – Találjátok meg az összefüggést! Én elintézem az álcát. – kiment újra becsapva az ajtót.
Visszahuppantam az irodai bőrülésbe és megdörzsöltem a tarkóm. Miért nincs az ilyen feladatokra egy külön „agyas” részleg? Költői kérdés.
Hárman ültünk az asztalnál, középen az egész térképnyi metróvonal, de csak a fejünket vakargattuk. Ránéztem az órámra, dél múlt pár perccel.
- Hozok kávét. – állt fel és ment ki Glory már az első tíz perc után.
Mike az asztalon kezdett dobolni. Éppen ránéztem, hogy lecsesszem, mert nem képes megülni, de ő szólalt meg hamarabb.
- Megvan! – csillant fel a szeme. Lehidalok.
- Na! – nógattam felvillanyozva.
- Glory hol van már azzal a kávéval? Most őrölteti Brazíliában? – nézett az ajtó felé.
- Mike! – kiáltottam rá.
Rám vigyorgott, aztán a térképre mutatott. Követtem a szememmel.
- Minden metró érinti ugyanazt a pontot. Látod? – pillantott fel.
- Aham. – Ránéztem, hogy hol van a Mike szerinti közös pont. A bennem felkapcsolt villanykörte szétpukkant. Ez a hülye nem vette észre, hogy kihagyott egy vonalat, ami nem érinti a Logisztikai Hivatal pontját. Kezdhetjük elölről, de Mike még azért folytatta.
- Tuti mindig ott megy le, aztán...
- ...aztán ecpeccel kiszámolja, hogy ma éppen hová menjen, mi? – Vágtam közbe, de a tekintetem üveges maradt.
- Pontosan! – bólogatott. – Mit basztam el? – kérdezte csalódottan.
- Az egyes metró nem érinti a csomópontot. – Végighúztam az ujjam a kék csíkon, ami az egyes metró vonalát hivatott követni.
- A büdös picsába.
Glory végre visszaért a kávékkal. Csak bő fél órába telt neki. Mike nem is bírta ki, hogy ne kössön bele.
- Csak nem magad őrölted, kisszívem? – kérdezte.
- Az a legjobb, amit magad csinálsz. De nem. – foglalta el a helyét Glo.
– Jutottatok valamire? – kérdezte.
- Az én ötletem gellert kapott. Ti jöttök! – jelentette ki Mike.
- Remek.
- Mi van a csatornákkal? – kérdeztem. Eszembe jutott egy kósza ötlet, hogy talán azért lép meg előlünk olyan hamar, mert bizonyos metróalagutakból vezet ki pár csatorna a felszínre. Azok még a város régi csatornarendszerének a részei voltak.
- Van pár vonal, ami érintette a régi csatornarendszer útját. Ezzel magyarázható lenne a gyorsasága, hiszen pár pillanat alatt a felszínen van, miközben mi lent rostokolunk. – magyaráztam.
- Viszont ez keresztbe tenne a tervünknek. – rázta a fejét Glory. – Akkor semmit nem érünk el azzal, ha lezáratjuk a feljárókat.
- Tudom. De legalább érteni fogjuk a logikáját, és már csak egy új terv kell.
Mike felállt.
- Hölgyek! Hozom a régi csatornarendszer térképét. – és ezzel kiment.
- Milyen segítőkész. – somolygott Glory.
- Frászt! – dőltem hátra. – Azóta giliszta van a seggében, hogy Rodney kiment.
Csend lett. Csak ültünk és felváltva kortyolgattuk a kávénkat, minél lassabban, hogy legyen mit csinálni, mert ha elfogy, akkor már tényleg csak a csend marad.
Ránéztem az órámra. Fél kettő múlt. Nekem újra a délelőtt történtek jártak a fejemben. Most pont jó alkalom lenne, hogy rákérdezzek Glorynál. De ő már nem bírta tovább.
- Megyek, előkerítem. – pattant fel. Ha Mike már ilyen sokáig van, akkor kihasználom az időt.
- Várj! – mondtam.
- Mi az? – Meglepődött.
- Beszélgessünk. – vontam meg a vállam. Erre Glory visszaült és zavartan nézett rám.
- Eddig szálka voltam a szemedben. – kezdtem. – Miért?
Glory körbenézett az eligazítóban, vett egy nagy levegőt. Kifújta és rám nézett.
- Ez így ... nem igaz. Ez hosszú történet.
- Hát időnk van bőven, mivel Mike valószínűleg most rajzolja a térképet. – Ezt elképzeltem és mosolyognom kellett. Glory is ugyanígy tett.
- Mi az igazi neved, Glo? – kérdeztem. Azt hiszem, ha nem rögtön belecsapunk a közepébe, akkor könnyebben megnyílik. Többek közt hallgattam pszichológiát is egy évig. Vegyük hát hasznát.
- Calleigh – nézett rám hatalmas szemekkel. - Calleigh Davis.
Nevetnem kellett.
- Volt egy nénikém. Callie néni, házsártos vén banya volt, aki utálta a rendőröket.
- Köszi. – hunyorított rám válaszul.
Egy másik pszichológiai fogás, hogy ossz meg előbb te személyes dolgokat, így rábírod a másikat, hogy ugyanígy tegyen. Úgy érzi majd, hogy bizalommal fordulsz felé.
- Nekem az anatómia tanárom volt ugyanilyen. Bennünk is csak a boncolni való hullákat látta. – hozta ezt a kissé morbid személyes élményt Glory. Köszönöm.
- Orvosi?
- Két év. – bólintott. – Ösztöndíjjal.
- Akkor nagyon tudsz! – mondtam elismerően. - És most itt vagy. Kit hagytál „fenn”? – Fenn alatt, azt értem, hogy kik hiszik most azt, hogy Calleigh Davis halott.
- Senkit. – Glory hangja közömbössé vált. Azt hiszem, itt van hangyászsün elhantolva.
Elárulok egy titkot. Ilyenkor már nem kell tovább kérdezni, mivel ez az a pont, ahol már várják tőled, hogy tovább kérdezz. Talán azért, hogy felkészüljenek a vívódásra, amivel együtt jár majd elmesélni bizonyos dolgokat, vagy talán azért, mert könnyebb válaszként előadni, mint sem saját gondolataidat, saját magadtól szavakba önteni. Így erősebb a megadás érzése, az hogy magadtól nyíltál meg. Ha ez nincs meg, akkor hiába kérdeznék bármit, nem válaszolna rá. Így hát csak vártam.
Glo is várt, pár pillanatig csak bámult maga elé.
- A szüleim elhagytak. – hadarta.
Én csak hallgattam tovább.
- Engem és a nővéremet. – lesütötte a szemét. Nem folytatta.
Ez minden bizonnyal szörnyű lehet. De aki bejut az orvosira ezek után, azt biztos, hogy nem ez vágja sünpózba. Ez még csak a jéghegy csúcsa. Jött még ettől rosszabb és már sejtem is a végét.
- Mikor halt meg? – tettem fel a bátor kérdést. Glo hirtelen pillantott rám.
- Azelőtt, hogy ide kerültem. - Düh ült ki az arcára. Egyszerre minden világos lett. Erre az is rájönne, aki soha nem találkozott a pszichológiával. Láttam én már jó pár dühös embert életemben.
- Azt hiszed, hogy egyedül hagyott. – mondtam.
Mereven néztem a szemébe. Sajnálom őt teljes szívemből, de a sajnálattal csak még jobban feldühíteném.
- Nem vagy egyedül, Glory!
- Aki legutóbb ezt mondta, az asztalomon végezte. – Bizonyára Baberől van szó, aki ezelőtt az én posztomat töltötte be. Könnyek gyűltek Glo szemébe, de visszatartotta őket.
Elmosolyodtam.
- Élvezed? – nézett rám zavartan.
- A legkevésbé sem, de tudok valamit, amit te nem. – ráhajoltam az asztalra, hogy minél közelebbről nézhessek a szemébe. – Keményebb vagy, Davis, bármelyikünknél, keményebb Babenél és talán még nálam is, sőt, még a nővérednél is.
Glory mereven bámult vissza a szemembe, majd kicsit közelebb hajolt.
- Pont olyan vagy, mint ő. – megremegett. – Pontosan ezért kívántalak a pokolba, már akkor mikor először beléptél ide.
Nem megmondtam?! A pokolba kívánt.
- De én nem ő vagyok. Én nem megyek sehová. Érted?!
Mike csapta be az ajtót. Remekül időzít, mint az összes itteni pasas. Nem néztem oda, még mindig Gloryt néztem és vártam, hogy válaszoljon.
- Valami ötlet azóta? – kérdezte Mike.
- Érted?! – nyomatékosítottam a kérdést Glo felé.
Bólintott.
Férfitársunkra néztem, aki bambán bámult rám, aztán Glora, majd vissza rám.
- Lemaradtam valamiről?
- Semmiről. – válaszolt Glory.
- Sikerült megrajzolni a térképet, Mike? – kérdeztem.
- Kis szívecskével jelöltem a kedvenc randi helyemet. – vigyorgott rám.
- Akkor már tudjuk, hogy estél folyton pofára. – kontráztam.
Míg mi évődtünk, Glory a térképet vizslatta.
- Nem nyert! Elenyésző régi csatorna maradt épen az új építkezések közben. Kettő érinti a nekünk fontos vonalakat, ami meg ugye édes kevés.
- Francba. – vágtam hátra magam.
- A csatornán kívül mik vezetnek még a felszínre? – kérdezte Mike.
- Vegyük sorba! – magyaráztam. – Nem mehetett a mozgólépcsőkön, mert azokat kamerák figyelik. Nem közlekedhet a csatornában, mert abból nincs elég, kétszer ugyanoda pedig nem megy, ez biztos. – megálltam. – Vészkijáratok?
- Kamerák figyelik.
- A szellőzők? – vágta be Mike.
- Képtelenség. Ízekre szednék a légcsavarok.
Eszembe jutott valami, talán bejöhet. Egy próbát megér.
- Figyeljetek csak! – Magam elé húztam a térképeket. – Vannak épületek amikből közvetlenül le lehet jutni a metrómegállókba. Még a tízes években építették, hogy a dolgozóknak ne kelljen külön megjárni a felszínt munkába menet. Láttam ilyet, egy elfogásnál. Majdnem meglógott az ipse.
Gloryra néztem, hogy meg tudja-e cáfolni.
- Nem tudok ezekről, a kamerákról meg főleg nem. – mondta.
- Gyertek! – ugrottam fel. Felkaptam a metróvonalak térképét és elindultam a vezérlőbe. A digitális alaprajzokról megtudjuk, hogy van-e egybeesés. Ha ez sem jön be, akkor akár el is áshatjuk magunkat.
- Ez jól hangzik. – mondta Rod, miután előadtuk neki a teóriánkat. – És még ráció is lenne benne.
A kijelzőt figyelte mindenki. Info megállás nélkül gépelt billentyűzetet nem kímélve.
- Egyes talált.
Tehát abba a metróba van lejáró. Még három van hátra.
- Kettes talált. – Jött a nyugtázás nem sokkal az első után.
- Ez lesz az! – szólalt meg a hátam mögül Mike. Én mereven figyeltem előre.
A hármas nehezen született meg, pár perc beletelt mire Info újra megszólalt.
- Hármas talált. – felnézett. – Most ugrik a majom...
Már csak egy kell és mehetünk készülni.
- Srácok... – kezdte Info. - ...négyes szintén talált. Mehettek, a következő vonal, ami épülettel van összekötve, a kilences. - hadarta.
- Megvan a szemétláda! – bökött oldalba Glory. Azt hiszem, hogy engem némi elégedettség töltött el.
- Készüljetek! Én elintézek pár telefont. – Adta ki az utasítást Rodney, majd fel is kapta a telefont.
Kiléptünk a vezérlőből, mindenki indult öltözni.
Folytatás>>>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
