2. rész
Éjjel tizenegy óra van, és kávét készítek magamnak. Nemrég keltem fel. Idelent teljesen felborul az ember időérzéke. Viszont jó hír, hogy a lila folt az arcomon már majdnem eltűnt. Az elmúlt egy hétben én és Mike takarékra lettünk téve. De ellentétben Mikeval, én nem a sebeimet nyalogattam. Info jóvoltából szinte minden nap sikerült valami újat megtudnom a bázisról. A szó minden értelmében hatalmas ez a hely.
A mikró hosszan sípolt. A kávé az egyetlen dolog, ami nem változott az életemben. A fekete csoda, kevés tejjel. Épp felemeltem a bögrémet, amikor Glory jelent meg az ajtóban.
- ’reggelt. – mosolygott rám. Mióta látta a kis akciómat Gabe Wennel-lel, hogy is mondjam, sokat nőttem a szemében, de még így is érzem, hogy ellenszenves vagyok számára. Nem értem miért.
- Neked is. – Így este tizenegykor…
Belekortyoltam a kávémba. Pont jó.
- Többiek? – kérdezte. Közben ő is összedobott egy kávét.
- Még nem találkoztam senkivel.
- Férfiak. – jegyezte meg. Némi gúnyt véltem felfedezni a hangsúlyában. Ezért sűrűn bólogattam.
- Jössz? – kérdezte Glory, amikor elindult kifelé.
- Csúnya lesz? – kiáltottam utána.
- Mocskos. – Hallottam még a választ halkan.
Letettem a kávémat az asztalra, majd visszajövök érte.
Glory úgy eltűnt, mint a kámfor, szóval megkérdeztem egy utamba eső műszakist, hogy merre van a boncterem. Idézem: „Nem tudja eltéveszteni!” és elnavigált. Mennyire igaza volt. Tényleg eltéveszthetetlen. Nem a tíz centiméteres „Boncterem” felirat miatt, hanem az ajtó felett lévő latin mondat végett. „Hic locus est, ubi mors gaudet succurrere vitae.” Csak a halál szót értettem belőle.
Bementem.
Glory nem finomkodik. Éppen könyékig turkál valakiben, szó szerint. Guszta.
- Nem találsz valamit? – Próbáltam humorizálni.
- Nem, de itt kell lennie. – Nesze neked humorizálás. Ha valaki nem érti a poént, akkor ne kezd el neki magyarázni. Úgy is te jössz ki belőle hülyén. Annyiban hagytam.
- Mit jelent a felirat? – böktem hátra.
- „Itt örül a halál, hogy az életet szolgálja.” – Turkált tovább.
- Találó.
Odaléptem a hulla mellé, szembe Gloryval. A halott férfi jó kondiban lehetett, míg élt. A karja akkora, mint az én combom. Rövid barna haja még vizes. Elég hullát láttam már, de ez úgy néz ki, mint aki még felkel egyszer. Friss.
A mellkas protokoll szerint felnyitva, bordák eltávolítva. Egészen addig embernek hittem, amíg bele nem néztem. A szíve kétszer akkora, mint egy embernek. De a legszembetűnőbb különbség mégsem ez, hanem, hogy nincsen tüdő. Egy sem. Helyette fehér zsírszerű szövet töltötte ki a mellkast. Ez érdekes.
Az elmélkedésemből Glory zökkentett ki.
- Megvan!
- Micsoda? – kaptam fel a fejem.
- Minden ilyen rohadékban… - Bökött a testre, de a másik keze még mindig benne volt. -… van egy chip. Legalább is ahhoz hasonlít. A szív mellett közvetlenül.
- Mutasd.
Glory megrázta a fejét.
- Az a kis szar nyírta ki az előző dokit, akinek a helyére kerültem.
- Hogyan? – döbbentem le.
- Felrobbant a kezében. Úgy vélem, hogy valami önmegsemmisítőnek szánják. De nem tudom, hogy lehet működésbe hozni, anélkül, hogy kiszednék. – Glory rám nézett. – Meg akarod fogni?
- Hát őszintén szólva, nem igazán visz rá a lélek, hogy…
- Akkor jó. – vágott a szavamba. – Ott a gumikesztyű.
Azt hiszed, hogy van választásod? Nincs. Felcuppantottam a jobb kezemre a gumicsodát. Öt másodperc múlva már izzadt a tenyerem. Nem izgulok! Miért tenném?!
Glory kihúzta a kezét, és levette a kesztyűt.
- A fehér légpárnácskák és a szív között van, egész lent. – navigált.
A tenyeremet egyenesen lenyomtam a mellkasba. Első érzés, ami feltűnt, hogy hideg. A második, hogy csúszósak és puhák ezek a légizék.
- Ezek, hogy helyettesítik a tüdőt? – kérdeztem. És – nem mellesleg – turkáltam is közben.
- Ez a tag az egész bőrfelületén keresztül tudott lélegezni. Rengeteg oxigént használt. De ezzel arányosan a vérmennyisége is nőtt. Eddig négy egész nyolctized liter vért eresztettem le. És… - Fogta a szikét és belevágta a kezem mellett lévő kis léghólyagba. Az úgy pukkant szét, mint egy vizeslufi. A meglepően meleg vér beszivárgott az ujjaim közé. -… még mindig van benne!
Elképesztő bűz csapta meg az orrom. Mindjárt rókázok.
- Értékelem a bemutatót. – Emeltem a bal kezem az orrom elé.
- Na meg van? – kérdezte. Glory tojik rá, hogy nekem mi tetszik, meg mi nem.
- Uh bazd meg! – Hallottam Mike hangját az ajtó felől.
Ránéztem. Végigfutott az agyamon, hogy nézhetünk ki. Glory épp lejegyzetelt valamit. De én… csuklóig egy hullában. Épp most árasztotta el a bűz az egész helyiséget. Látvány a köbön.
Hé! Most látom csak, hogy Mike az én kávémat szorongatja.
- Nem tudtam, hogy ilyen mocskosan szereted, Sammy! – Megdobott az ötcsillagos mosolyával.
- Nem is sejtenéd! – hunyorítottam.
- Ohhh…
Valami pici és kemény akadt az ujjaim közé.
- Megvan. – Fordultam vissza Gloryhoz. – Egész kicsi.
- Az ereje viszont felér egy kézigránátéval.
Kihúztam a kezem és ledobtam a kesztyűt. Hátraléptem. Ennyi pont elég volt. Nem szeretnék elfüstölni.
- Azt nekem hoztad? – Néztem a bögrémre.
Mike közelebb jött és odanyújtotta a kávét.
- Kösz.
- Én inkább csokis vagyok. – Mike előhúzott egy Snickers-t a zsebéből.
- Jogos. – Mondtam. – A kölykök egyék csak a csokit.
- Ez fájt.
Mike beleharapott a csokiba és a halott pasas felé fordult.
- Ki a szerencsés? – Hajolt a test fölé.
- Mike! Lezabálod a hullát! – förmedt rá Glory.
- Nem mindegy már neki? – csámcsogta teli szájjal.
Glory arrébb tolta Miket.
- Bízd ezt a profikra.
Magamban bazsalyogtam. Belekortyoltam újra a kávémba. Mike figyelt.
- Mi van? – kérdeztem.
- Őrölt fekete, kevés tejjel, cukor nélkül.
- Gondolatolvasó vagy! – Biccentettem elismerően és lehúztam a maradék löttyöt.
- Nem. Csak beleittam.
Oh anyám borogass. Az idegeimre megy! Üveges tekintettel bámultam előre. Nem mondok semmit, nem adom meg neki ezt az örömöt. Magamban viszont elküldtem a jó büdös francba. „Mike! Menj a jó büdös francba!”
Miután kijöttem a boncteremből, a szobám felé vettem az irányt. Már épp elértem az ajtót, amikor felbőgött az oldalamra csíptetett rádió. Rodney.
”Sam. Mike. Gyertek az eligazítóba!” – jött az utasítás.
Megfordultam, és gyors léptekkel az eligazító felé indultam.
Mike már bent ült. Vele szemben Rodney a falnál állt. Vártam Miketól valami megjegyzést, de semmi, úgyhogy leültem az asztal másik oldalán. Lássuk, mit kell most tenni hálátlan társadalmunk érdekében.
- Itt a megbízás. – Rod egy-egy mappát csúsztatott elém és Mike elé. – És, hogy hihetőbb legyen! – Egy-egy papírtáskát is kaptunk. Belenéztem. Valamilyen egyenruha van benne.
- Diamond Security? – röhögött fel Mike. – Nem biztonsági őrnek szerződtem.
- Olvasd végig! – Nézett rá szigorúan Rodney.
Én is elkezdtem átböngészni. Az egyenruha csak álca. Egy pénzszállítónak álcázott furgonnal kell áthozni valakit a városba. Valami professzort, nevet nem látok.
Leesett. Mikeval, ketten megyünk. Ez az út egyenlő lesz egy humorral töltött gyújtóbombával.
- Minden világos? – Ez Rod. A türelem és a szófosás ironikus kombinációja.
- Mint a vakablak. – bólintott Mike.
- De ki ez? – kérdeztem.
- Ha nincs feltüntetve, akkor nem kell tudnotok. Készüljetek! – Elindult kifelé.
- Ember? – Szólt még oda gyorsan Mike.
Rodney megfordult.
- A többivel ellentétben, ez nem fizikailag szörnyeteg. – És kiment.
Ez nem hangzik valami jól. De legalább nem valami válogatott hybriddel van dolgunk.
- Ketten az éjszakában. Mit mondasz? – Emelte fel Mike a tenyerét, hogy belecsapjak.
- Azt mondom… ketten egy ellen! – csaptam bele.
- Olyan vagy, mint egy kegyetlen börtönőr. – Poénkodott Mike amikor összetalálkoztunk a folyosón. Elismerem, ez az egyenruha kicsit sikkes. Még hamis személyazonosságot is kaptunk. Az ingemen lévő bilétán az „Ann McGeal” név szerepelt.
- Te meg, mint egy múzeumőr! – Böktem az oldalán lógó gumibotra. Aztán ránéztem Mike bilétájára. „Pete Dannish”. Nem röhögöm ki… Még!
Ránéztem az órámra. Éjfél múlt. Hat órás út elé nézünk, ideje lenne indulni.
- Induljunk!
- A furgonban van minden, ami kell. Jó utat! – szólt a rádióban Rodney hangja.
- Majd hozunk nektek hűtőmágnest. – válaszolt neki Mike.
- Csak gyertek vissza egyben. – csatlakozott Glory is a búcsúpartihoz.
- Vigyázok rá, ne aggódj! – válaszoltam most én. Glory belekuncogott a rádióba. Értette a poént.
- Még mindig itt vagytok? – Ez már Ono. Kedves.
Ez lett hát a zárszó. Bezáródott előttünk a liftajtó.
Egy sötétkék furgon állt a Hummer-sor előtt. Ezüsttel rajta a felirat, ami a hátunkon is díszelgett. Diamond Security. Beültünk. Mike vezet.
- Kész? – nézett a szemembe.
Bólintottam.
- Mehetünk.
Az első kilométereket sikerült csendben eltöltenünk. Csak a motor zúgását hallgattam. Bámultam ki az ablakon a sötétbe. A városnak pont ellentétesen kell mennünk, ezért nagyon nincs mit bámulni, csak a fák sötét alakját, amit halványan megvilágít az autólámpa.
Azokra gondoltam, akiket elhagytam. Bárcsak tudnám mi van velük. Csak, hogy megnyugodjak. Talán még rosszabb, hogy tudom, hogy élnek valahol, valahogy, de nem láthatom őket. Nem akarok erre gondolni, összeszorul a torkom a gondolattól.
Végül nem bírtam tovább, megszólaltam. Eszembe jutott valami, még a múltkorról.
- Mi a te történeted, Mike? – Továbbra is bámultam ki az ablakon.
- Tessék, Kedves?
- Azt mondtad, hogy mindenkinek meg van a maga története. Meséld el a tiéd! – kértem, és most rá is néztem.
- És mondá az Úr: Kell nékünk egy gyönyörű ember! És megszületettem. – adta elő magát. Egyszerűen röhögnöm kellett rajta.
- Csak nem egy kósza kacajt hallottam? – mosolygott. – Látod! Már is jobb kedved van. Olyan búskomor voltál.
Bolond. De meg kell hagyni, van stílusa. Az, hogy mindenre figyel, de közben kisfiúsan idióta, ez egyszerűen megkapó. Nem mellesleg, folyton vigyorog. Lehet így komolynak lenni?
Megdörzsöltem a homlokom.
- Nem fogod ezt csinálni egész úton, igaz? – Kérdeztem, most már komolyan.
- Hosszú az út.
- Akkor elmeséled?
- Nem vagyok nagy mesélő. Kérdezz és válaszolok, de akkor ez visszafelé is működjön! – szögezte le.
Biccentettem.
- Kiket hagytál otthon? – kérdeztem.
- Anyámat, a húgomat, szerelmeket. – A harmadik szónál elmosolyodott.
- Idővel könnyebb?
- Az idő is olyan, mint egy fegyver. Néha megkönnyíti a dolgokat, de van, amikor megnehezíti.
- Azért választott be Rodney, mert olyan nagyon jó vagy?
- Nem. – összenéztünk. – A legjobb!
Nem tettem megjegyzést a szerénységére. Még van egy kérdésem.
- Hogy rendezték meg a halálod?
- Egy akciónál megjelent Rodney. Felajánlotta a melót. Azt mondta, hogy ha nem fogadom el, akkor is meghalok, de nem mindegy milyen értelemben. – Ez ismerős volt. Nekem is hasonlót mondott. Meggyőzően tud érvelni. Mike folytatta. – Belementem. Akció közben eltűntnek nyilvánítottak. Két éve pedig hivatalosan is halottnak, amikor egy felismerhetetlen holttestet szedtek ki a folyóból, az én dögcédulámmal.
- Szép. – mondtam elismerően.
- Felrobbanni sem kellemesebb halál.
- Ott a pont!
Közben eszembe jutott még valami.
– Ott voltál te is?
- Az első sorból néztem.
- Akkor már láttad a legrosszabb formám. – sóhajtottam. Igazából még mindig nem emlékszem mindenre arról a napról, csak foszlányok vannak meg.
- A legjobbat is!
- Igen?! – kérdeztem kíváncsian. - Az melyik volt?
- A hullában turkálás rettentő mód nőies, de azért az a fejlövés viszi a pálmát. – Vigyorgott rám sunyin.
- Magadnál voltál? – Dőltem előre az ülésben.
- Be is szartam rendesen, amikor felemelted a fegyvert.
- Én is. – hátradőltem.
- Akkor most már jöhetek én? – kérdezte.
- Ne kímélj!
- Megbántad, hogy csatlakoztál? – jött az első kérdés.
Már nyitottam a számat, hogy rávágjam: Nem. De igazából nagyon is el kellett gondolkodnom a válaszon. Megbántam volna?
- Azt hiszem, nem. – mondtam végül.
- Értem. Azt viszont nem, hogy miért pont rendőr? A hozzád hasonló nők inkább ügyvédnek vagy orvosnak mennek.
Mike kérdése kissé mélyen érintett. Olyan emlékeket idézett fel bennem, amit jó ideje nem hoztam felszínre, bár mindig bennem van. Jó okkal.
- Apám miatt. – hadartam. Habár tudtam, hogy tovább kérdezősködik majd, csak időt akartam nyerni magamnak, hogy felkészüljek.
- Ó, már értem. A lány, aki apuka nyomdokaiba lép. – bólogatott Mike.
Sóhajtottam.
- Nem. A lány, aki meg akarja találni az apját. – Kinéztem az ablakon. – Egyik nap még ott van veled, és azt hiszed, hogy ez holnap is pont ugyan így lesz. Másnap pedig arra kelsz, hogy az életed legrosszabb napja és már semmi sem ugyanaz. Megváltozik az életed, megváltoznak az emberek, akiket ismertél, még a reménybe vetett hited is.
- Remény mindig van, Sammy. – Ránéztem Mikera. Szeme a megszokott hóbortosság helyett, kedvességet sugárzott.
- Nekem az nem elég. – mondtam.
És visszafordultam a sötét fák felé.
Mike nem kérdezett többet. Szerintem magam sem hitte, hogy ilyen fájó pontra tapint. Felidézte bennem apámat…
Több mint hét éve, hogy Edgar Hoope nyomtalanul eltűnt. Mikenak igaza volt. Az ilyen lányok - mint akkor én - nem a rendőri pályát álmodják meg maguknak. Huszonegy évesen elővettem apám ügyét. Pár hónapnyi kutatás és álmatlanság után a társam elvetette tőlem az ügyet, és titkosították. Akkor düh volt bennem. Most viszont, pont jó helyen vagyok ahhoz, hogy ha eljön az ideje, újra belenézhessek.
[…]
>>> Újra az a fehér folyosó. Végigfutok rajta és most eljutok a végére. Egy ajtó nyílt ki előttem, de a következő pillanatban már hason fekszem a földön. Valaki megáll mellettem, csak a cipőjét látom. Nevet. Fel kell emelnem a fejem… <<<
Már megint ez az álom. De mielőtt végig gondolhattam volna, hirtelen feltűnt valami. Kinyitottam a szemem. Megálltunk. Oldalra fordultam, és Mike sehol.
Hirtelen minden fáradság eltűnt belőlem. Kirántottam a Glockot a combomon lévő tokból, és lassan kicsatoltam a biztonsági övet. Mennyit aludhattam? Rápillantottam az órámra. Hajnali öt óra van, szóval majdnem három teljes órát. Az, hogy nulla-huszonnégybe a föld alatt élsz, kissé bezavarja az alvókádat.
Körülnézek – Már felkelt a nap. Nyugati irányban parkoltunk, tehát a napfényt pont a kocsi háta mögül kapjuk. Nekem jobbra szintén csak fákat látok, olyanok, mint egész ide úton. Áthajoltam a vezető ülésre, de a Glock-ot azért kibiztosítva tartottam magam mellett. Teljes bizonyossággal nyugtáztam, hogy ez egy benzinkút. Egy tizenéves srác rohangált az arrébb parkoló autók között. Egy fiatal nő, és egy idősebb fazon tankolt éppen. Semmi veszélyre utaló jel.
De hol van már Mike? – Helyezkedtem vissza az anyósülésbe. Már ha egy furgonnak van olyanja.
Pár másodperc múlva nyílt az ajtó.
- Napsütéses jó reggelt! – megjött Mike.
- Halálra ijesztettél. Mi a francot csináltál? – estem neki.
- Hoztam kávét meg reggelit. – Mike bevágta magát a vezető ülésbe és egy papírzacskót nyújtott felém.
- Milyen gondoskodó valaki! – biccentettem.
Kinyitottam a zacsit. Hát… azt hiszem a ’gondoskodó’-t visszaszívom.
- Snickers?! Ez most komoly?
- Az, az enyém! – förmedt rám. – Neked hoztam szenyát.
- Oh, kösz.
- Kávé! Mégsem állíthatok oda veled, ilyen arccal.
Lehajtottam a napellenzőt. Egy kissé álmos tekintet látványa fogadott. A szemeim is vérben vannak. Szép.
- Építőkritika. – csámcsogott mellettem Mike.
De milyen mázli, hogy elhoztam a pilóta napszemüvegem. A lencséje sötétbarna és sötétzöld beütésű, a keret pedig bronzszínű. Pont megy a hajamhoz, úgyhogy feltettem.
- Jaj meg ne sértődj már! Nem keltenénk túl profi benyomást, ha úgy állítatnánk oda, mint két másnapos. – magyarázott még mindig Mike.
- Fogd be, Mike! – lassan ránéztem. A csokiját csócsálta majd elvigyorodott.
Miután – mint két holdkóros – kávéztunk, végre elindultunk. Már csak egy órányira vagyunk Los Angelestől. Szerencsére Kaliforniában maradunk, így nem kell határt lépni. Nagyon súlyos ellenőrzések vannak érvényben a határlépésekkor. Repülőre szállni pedig csak külön engedéllyel lehet. Ez a Határstop. Európa nem kultiválja, az itt folyó kísérleteket. Létrejött egy egyezmény, hogy az Európába tartó gépekre csak egy hónapnál nem régebbi orvosi igazolással lehet felszállni. Ez persze lényegesen több időt, energiát és pénzt jelent az embereknek. Az államhatárokon nem kell külön papír. Csak átvilágítanak és szúrópróba szerűen DNS mintát vehetnek bárkitől. Rájöttek, hogy az ujjlenyomat már nem működik, hiszen élnek köztünk olyanok, akiknek nincsen.
Folytatás>>>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
