3. rész – Tüntess, vagy gyilkolj!

2026. júl. 30.

Biztos vagyok benne, hogy élve megfőni csúnya halál lehet. Mondom én, akit elvileg egy robbanás vitt el.

Csak fekszem az ágyamon és a „Sam farmja” összes állatát végigszámoltam már. De egyszerűen ilyen melegben képtelenség aludni. A bázis szellőző rendszere négy napja nem működik rendesen, ezzel egyenes arányban csökkent az alvással töltött óráim száma, és a vízháztartásom is.

A csapat próbált a munkára koncentrálni, de még az sem ment valami fényesen. Az elmúlt egy hétben egy ’szellemet’ üldöztünk. A rohadék a metróvonalakat használja játszótérnek, és a metrókocsikkal szórakozik. Mivel az intelligens szerelvényeknek van egy olyan jó tulajdonságuk, hogyha bármi van síneken, akkor megáll, kivédve ezzel rengeteg balesetet. Aha… Kis barátunk viszont élvezi ezt a mókát. Első este még vicces volt. A másodikon már nem annyira, de akkor is csak egy üres szerelvényt találtuk a síneken. Viszont a harmadik este már változott a felállás. Találtunk a sínek között egy holttestet. Egy emberét, akivel nem a metró végzett. Elég feszültségkeltő. Negyedik nap ismét semmi, és azóta sincs semmink. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy találkozunk mi még ezzel az alakkal, bármi is legyen.

Eszembe jutott apám. Úgy döntöttem, hogy jegelem a dolgot. Tényleg nem találhatom meg a csapat nélkül. De egyelőre nem vagyok kész, hogy kitálaljak mindenről, és segítséget kérjek tőlük. Alig vagyok itt pár hete. Talán még arra sem állok készen, hogy találkozzam apámmal. Mit mondhatnék neki? „Szia, öreg! Milyen régen elhagytál már… De elnézem, hiszen olyan szörnyű munkád van.” Szó szerint. Na nem!

Szent szar, tényleg mindjárt meggyulladok. Felültem. A digitális óra mutatja a hőmérsékletet: harmincnégy egész nyolctized fok, jesszus! Kimegyek egy üveg vízért, mielőtt elpárolgok.

Egy pillanatra megálltam a tükör előtt. Fekete atléta van rajtam. A nadrágot térdig felgyűrtem, de nem sokat segít. Az összképet még megfejeltem egy pár tornacipővel. Bármit kérhetünk, de mindent kizárólag fekete színben. A változatosság néha tényleg tudna gyönyörködtetni, ha hagynák neki.

Kiléptem az ajtón, és alighogy bezártam, mögöttem szintén ajtócsapódás hallatszott. Megpördültem és Mike meztelen felsőtestével találtam szembe magam. Két szemhunyásnyi ideig szemeztem a deltáival, aztán elkaptam a tekintetem. Ezeket biztos, hogy nem a déli passzát fújta össze.

- Szép jó reggelt! – nyújtózott. Mellesleg most tényleg reggel van, vagyis olyan kilenc körül.

- Szép! – mondtam. – Mármint a reggel. – pontosítottam.

A gatyáját szuggeráltam. Inkább a fekete nadrágját nézem, mint a meztelen felső testét, mert ha ránézek talán valami olyat látna az arcomon, amitől elbízná magát.

Mike szintén végignézett rajtam. Én is végignéztem magamon.

- Valami nem tetszik? – kérdeztem. Az arcára néztem. A szőke haja össze-visszaállt, kék szemei pedig még mindig némi fáradságot tükröztek.

- Oh de! Nagyon is, Sammy. – bólogatott. Én erre csak a fejemet ráztam.

- Látom, az agyad is megfőtt. – Hátat fordítottam Mikenak, elmosolyodtam és a konyha felé vettem az irányt.

- Még a seggemről is folyik a víz. – Mondta érzéssel és elindult utánam.

A konyhánkban összefutottunk Onoval. Ha én, az ötvennégy kilómmal úgy izzadok, mint a ló, akkor mit mondjon szegény Ono. Háromszor akkora! Éppen egy csomag jeget vett ki a fagyasztószekrénytől, és a kopasz fejére tette. Vártam a sistergést, de nem jött. Megjegyzem, ő legalább magára erőltetett egy atlétát, habár neki is lenne mit mutogatni.

Biccentettem.

- Hello. – nyögte Ono.

- Mit adnánk most egy megbízásért, hm? – mosolyogtam rá. Remélem, érti az iróniát.

- A fél karom. – dünnyögte. – Csak ki innen.

Kivettem a hűtőszekrényből egy palack vizet.

- Egyetértek. – Emeltem fel az üveget.

- Most miért? – szólalt meg felháborodottan Mike. – Képzeljétek azt, hogy egy tengerparton vagyunk... Sammy! – bökte meg a vállam. – Bikinit elő!

Beleittam a vízbe, mit se törődve Mike legkevésbé sem tetsző ötletével.

- Meló van! – dugta be a fejét Glory. Összegyűlt a csapat.

- Hál’isten. – mondtam.

- Ünneprontó. – mordult fel Mike. Neki a tengerparti verzió jobban tetszik. Nem is értem miért.

Két perc múlva már mindenki az eligazítóban ült. Rodney lépett be utoljára, és végignézett rajtunk. Onoval kezdte, aztán rám nézett, majd Mike és végül Gloryra, aztán vissza Mikera.

- Meleged van, Mike? – Kérdezte, a még mindig félmeztelen férfitől.

- Dehogy, főnök. Csak száradok.

- Helyes. – bólintott Rod.

Feltűnt, hogy a szokásostól eltérő módon, most nincs nála akta. Ez a megbízás sem megy majd egykönnyen, ha annyit sem tudunk róla, hogy legalább egy papírdarabka legyen.

- Lázad a baromfiudvar... – kezdte Rodney. - ...mint mindig ezen a napon. A drága nép kifejezi nem tetszését a HatárStop ellen...

- Csak nem megyünk mi is? – vágott közbe Mike. Ez az ember erényének érzi, hogy mindig közbevágjon.

Rodney arca megrándult.

- Oké. Hallgatok. – emelte fel a kezeit Mike.

- Igen, megyünk. De nem tüntetni, hanem kiiktatni egy hybridet.

- Több ezres tömegből, hogy szedünk le egy főt? – kérdezte Glory.

- Egységekre válunk. Mike te hozod a távcsövest, Ono te viszed a helikoptert. Jómagam és Info leszünk a szemetek és fületek. – Az utolsó mondatnál Rodney felváltva nézett rám és Gloryra.

- Ti lesztek kint terepen.

- Nem mintha nem imádnám a terepmunkát. De miért pont mi ketten?! – háborodott fel Glory. Csak ne tenné ennyire nyilvánvalóvá az ellenszenvét.

- Szerintetek egy tüntető tömegben mennyire lenne feltűnő, mondjuk Ono? Vagy Mike. A helyi rendőrök úgy ránk cuppannának, mint legyek a döglött hiénára.

- Két ilyen édes kislány fel sem tűnik majd nekik! – vigyorgott Mike.

- Pontosan. – bólintott Rod. – Sam?! – pillantott rám kérdőn.

- Nekem megfelel.

- Remek. – vágta hátra magát Glory.

- Mire is készül pontosan a célpont? – kérdezte Ono. Végre valaki, akit csak a lényeg érdekel.

- Mivel a legnagyobb kárt robbantással okozhatja, szinte biztos, hogy valami öngyilkossal lesz dolgunk. Ezért legyen mindenki nagyon óvatos!

- Mint szűzlány a nászéjszakán! – vetette be éles humorát Mike.

- Jobban! – mondta Rod komolyan. – Mike, a te dolgod a legnehezebb. Koncentrálj, és csak akkor lőj, ha biztosan talál.

- Találni fog, ezt garantálom! – komolyodott el most már Mike is.

- Külön megyünk? – kérdeztem.

- Igen. Ezzel is kevesebb feltűnést keltünk. – Rod vett egy nagy levegőt. – Sam, Glory. A lehető leghétköznapibbnak kell lennetek. Menjetek készülni! – fejezte be Rod a mondandóját.

Bólintottam, majd egyszerre felpattantunk.

A szobámba menet azon gondolkodtam, hogyan tűnhetnék hétköznapinak.

Végül egy farmernadrág és atléta páros mellett döntöttem. De rávettem egy sötétkék-lila kockás inget, különben kikandikálna a Smith & Wesson, amit tok nélkül becsúsztattam a hátamhoz. A tornacipő maradt, kiengedtem a hajam és a napszemüvegemet az atléta nyakához tettem. Még jól jöhet.

Feltéptem az ajtót, és a lifthez siettem. Gloryval és Mikeval az autóknál találkozunk. A többiek már elindultak. Imádom ezt, amikor érzed, ahogy az adrenalin szinted megemelkedik. Reflexből mindent gyorsan csinálsz, még a levegőt is kapkodod. Mintha olyankor az egész világ számítana rád, mintha olyat tennél, ami mindenkinek fontos. Pedig rólam még csak azt sem tudják, hogy élek. Nálunk máshogy megy, de érzés tagadhatatlan.

Ránéztem a karórámra. Délelőtt tíz óra múlt. Kinyílt előttem a liftajtó és Mikeot láttam meg először. Egy deszkás Nike cipőben, egy térd alá érő farmernadrágban és egy fekete pólóban feszített. Úgy festett, mint egy fiatal apuka, aki edzésre készül a gyerekkel. Mosolyognom kellett.

- Tudod, ha máshol találkoztunk volna... – Kezdte Mike, amikor meglátott. - ...most elkérném a számod! – fejezte be amikor mellé értem.

- Máshol... egy másik életben talán... – Elgondolkodva közelebb hajoltam. Meglepődött. – Nem... akkor sem adtam volna meg!

Elmentem mellette és a Hummer felé vettem az irányt. Glory már a kocsiban volt, úgy tűnik, eldöntötte, hogy ő vezet. Engem nem zavar, Mike viszont szóvá tette miután beszállt.

- Miért nem vezethetek? – kérdezte sértődötten.

- Téged kiteszünk, a kocsit viszont messzebb kell lerakni. Küzd le férfiúi büszkeséged, Mike. – Glory beindította a terepjárót.

- Már megtették helyettem. – mondta.

Sanda mosollyal az arcomon hátranéztem. Mike vigyorgott vissza rám.

Elővett egy távcsöves Armalite R-10est.

- Ettől jobbra nem futja Rodnak? – kérdeztem.

- Nem gondolta komolyan, ne vedd magadra. – simogatta meg a fegyvert Mike. Pedig igenis komolyan gondoltam. Ezzel a fegyverrel maximum akkor tud kilőni valamit, ha kétszáz méteren belülre csalogatjuk. Ez nem nagy előny.

Glory hatalmasat fékezett a bevásárló központ mögötti személyzeti bejáratnál.

- Hajrá Mike! – fordult hátra.

- A pokolba velünk! – csapta ki az ajtót.

Valahogy egyetértek vele. Elgondolkodtam már rajta, hogy a világ nem normális, vagy csak az, amit mi teszünk. De ha a világ hülye, akkor tőlünk sem várhatja el senki, hogy ésszerű dolgokat tegyünk.

Továbbhajtottunk egy kisebb utcába. Glory leparkolt az út elején, de mielőtt kiszálltunk volna megszólaltam. Tisztáznunk kell valamit.

- Most csak ketten vagyunk. Egymásra utalva. – néztem egyenesen a szemébe.

Glory mereven bólintott. Ez is több a semminél.

Kiszálltam a kocsiból és egy helikopter húzott el felettünk. Felnéztem. Nem a megszokott fekete, hanem egy rendőrségi helikopternek álcázott gép. Bedugtam a fülest.

- Üdv a terepen. – zúgott bele Rodney hangja.

- Hol vagytok? – Néztem körül, de sehol nem láttam senkit. Ez a rész teljesen üres. Valószínűleg az emberek a bevásárlóközpont másik oldalánál vannak, egész a városházáig szokott gyülekezni a tömeg.

- Ha nem látsz, az azt jelenti, hogy jó munkát végeztünk. – jött a válasz.

- Merre induljunk? – kérdezte Glory.

- Menjetek fel a városháza épületéig. Van már pár kiszemeltünk.

Tehát úgy tűnik nem csak ember társaink fordítanak figyelmet a tüntetésre.

Otthagytuk a Hummert és elindultunk gyalog. Most láttam csak, hogy mit visel Glory. Szintén farmernadrág van rajta, egy színes pólóval és egy kapucnis vékony felsővel. A felső neki is a fegyver eltakarásához kellhet.

- Honnan a fenéből tudják, hogy kit kell ellenőriznünk? – tettem fel a kérdést Glorynak.

- A helikopteren hőkamerák vannak. Kiszúr minden természetellenest, legyen az élőlény vagy tárgy. Rodneyék pedig belövik őket lentről, hogy nekünk már csak le kelljen csekkolni.

- Micsoda csapatmunka!

Miután elmentünk a bevásárló központ mellett, már visszasírtam a kis utcát ahol megálltunk. Kezdtek gyűlni az emberek. De ez felüdülés ahhoz képest, ami a városháza előtt vár minket. Folyamatosan nekem ütköztek a vállak, képtelenség volt haladni. A hangzavar is borzalmas. Hogyan szedünk le itt bárkit is?

Elértük a célt. A pódiumtól körülbelül tíz-tizenöt méterre találtunk egy kis helyet. Glory megállt, én pedig mellé léptem.

- Ki az első, főnök? – kérdezte.

Én közben teljesen elbambultam. A fickót hallgattam, aki beszédet tartott az őrá figyelőknek.

„Alapvető emberi szabadságjogainktól fosztanak meg minket! – odította. – És mi miatt? Azok, az emberek miatt, akik nem tudtak határt szabni maguknak, ezért minket korlátoznak. Tettünk mi bármi rosszat? – A tömeg egyszerre ordította, hogy „NEM!” – Követeljük vissza a régi intézményrendszert és a régi határkontrollt! Ki ért egyet.....”

- SAM! – rázta meg a vállam Glory.

- Miaz? – néztem rá hirtelen.

- Nincs időnk erre. Gyere! – intett a fejével és elindult. Én pedig utána, de még vetettem egy pillantást a beszélő férfire.

- Kit keresünk? – kérdeztem.

Glory megvető pillantást vetett rám, hiszen Rod már elmondta, csak én nem figyeltem.

- Fehér civil férfi katonai egyenruhában, száznyolcvan magas, nagydarab...

- Ő ott? – böktem meg G-t, hogy nézzen jobbra.

Egy katonaruhás vállas pasas éppen egy rózsaszín ruhás háromév körül kislányt kapott fel az ölébe. Ki az az elvetemült, aki elhozza ide a gyerekét? Figyeltem Glory reakcióját, de ő erre csak felhúzta a szemöldökét.

- Egyes tiszta. – adta le a drótot Rodnak.

Pont szemben álltunk a bevásárlóközpontnak. Kicsit ritkult a tömeg, de még így legalább ezer ember van csak ebben az egy utcában. Felnéztem az épület tetejére. Valami megvillant.

- Milyen a levegő odafent, Mike?

- Hétágra süt a nap, virágszálam! – válaszolt. A fényben újra megvillant a távcsöves puska.

- Egy vak bölcsésztan hallgató is kiszúr ha így lóbálod azt a szart. – fogta rövidre Glory.

- Vettem. – szólt vissza morcosan Mike.

- Meg van a következő. – szólt most már Rodney. – Nektek balra, az elsősegély sátornál. Fekete, rövid hajú nő, harminc fok van és kabátban.

- Én megyek előröl.

Bólintottam, és kis kerülővel elkezdtem közelíteni a nő felé. Figyeltem Gloryt. A kezét a hátához csúsztatta, hogyha kell, előránthassa a fegyvert. Habár ez nem lenne túl szerencsés pont az elsősegély sátornál.

A nő hátrapillantott rám, majd lehúzta a kabát cipzárját. Most már én is készültem, hogy bármikor lőni kellhet. Miközben kikerültem még két embert, szóltam Mikenak.

- Látsz minket, Mike?

- Fedezlek, virágszálam.

Nem húztam az időt azzal, hogy megkérdezzem, hogy a francba lát minket, olyan távolságból egy kezdő távcsöves puskával. Mivel a nő bemozdult.

Fél szemmel Gloryt láttam, akit feltartott egy előtte toporgó idős férfi. Én kerültem hamarabb öt méteren belülre, amikor Rod beleordított a rádióba:

- Egy zsaru! Sam tedd ki a kezed! – zúgott a fülembe.

A nő egy hirtelen mozdulattal levette magáról a dzsekit és tisztán olvashatóvá vált a „Police” felirat a sötétkék pólóján.

Lassan kihúztam a kezem a hátam mögül. Megfogtam a napszemüvegem és feltoltam az orromra. Majdnem betámadtam egy civil ruhás rendőrt. Nagyobb bakit el sem lehetett volna követni. Zsebre dugtam a kezem és elsiettem a nő mellett. Félúton csatlakozott Glory, aki szintén magában szitkozódott.

- Mióta vannak a rendőrségnél kísérletek? – kérdeztem felháborodottan.

- Régóta. – válaszolt Mike, Glory helyett.

Egy biztonsági őr ruhás fazon közelített szemből. Láttam, hogy csak a földet szuggerálja, nekem meg nincs helyem arrébb menni. Próbáltam elhúzódni, de vállal nekem jött. Semmi reakció. Utána fordultam, a fickó is hátranézett, egy pillanatra találkozott a tekintetünk, aztán folytatta az útját.

Gloryval visszaindultunk a városháza felé. Ha valaki igazán nagy pusztítást akar véghez vinni, akkor azt itt teszi. Itt van a legtöbb ember.

- Valami nem stimmel. – zúgott a rádióba Rodney aggódó hangja.

- Merre, főnök? – kérdezte Glory. Mindketten ide-oda kapkodtuk a tekintetünket.

- Semerre! – mondta dühösen. – Sehol semmi.

- Micsoda? – kérdeztem.

- Csak emberek vannak az utcában. Még a rendőrnő is eltűnt.

- Mivan?! – értetlenkedett Mike is.

Összenéztünk Gloryval. Egyikünk sem értette, hogy most mi van. Aztán Glory arca megváltozott.

- Mi van ha nem akar öngyilkos lenni, akkor...

- ...épületet robbant majd! – vágtam közbe.

- Ono! A kamerák épületen belülre is látnak? – kérdeztem sietve.

- Néhányon. A vasbeton épületeken nem. – jött a gyors válasz.

- Mi van itt vasbetonból? – kérdezte Glory.

Eszembe jutott a fura fazon, a biztonsági őr szerelésben. A bevásárló központ emblémája volt a hátán. Felnéztem az épület tetejére, ahol Mike van. Az is vasbeton. Francba.

Elindultam felé.

- Mike, azonnal gyere le onnan! – kiáltottam. Semmi válasz. – MIKE! – kiáltottam.

Gloryra néztem, aki tanácstalanul nézett rám.

- Egy férfi biztonsági őrnek öltözve járkált. Nekem jött, de amikor ránéztem...a nézése valahogy olyan fura volt, mintha tudatosan tette volna. – lihegtem.

Gyorsítottam a tempón, közben újra próbálkoztam Mike-nál. Miért nem hall?

Folytatás>>>