- Mike! Hallasz? Ha hallasz, gyere le, azonnal!

Közben Glory is beszélt mellettem.

- Rodneytól sincs válasz. – néztünk össze. – Biztos vagy benne, hogy ott van?

- Nem tudok jobbat! – mondtam. Igazából egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy nem csinálunk hülyeséget.

- Ketten nem vagyunk elegek, hogy átkutassuk az egészet. – rázta a fejét Glory.

- Megvárjuk, amíg a levegőbe repül?

- Adjunk esélyt magunknak.

- Egyetértek. – bólintottam.

Belöktem a nagy üvegajtót. Alig lézengtek bent emberek. Mindenki kint van, vagy a városháza körül. Akkor miért pont ide?

- Miért pont ide? – mondta ki hangosan a bennem is megfogalmazódott kérdést Glory.

Eszembe jutott az út Mikeval, hogy tudnak rólunk. Eszembe jutott, hogy csak ebben az épületben hárman vagyunk a csapatból. Ha most a levegőbe repülne, majdnem teljesen elintéztek minket. Mégis van bennem egy érzés, hogy meg kell találnunk a bombát. A sok emberélet az épületben. Vagy csak egy...

- Merre?! – kérdezte feszülten G.

- A mosdók! – indultam el a földszinti férfimosdó felé.

- Miért a férfi...

- ... valószínűleg nem akart feltűnést kelteni, ezért biztos, hogy nem női mosdóban van! – löktem be az ajtót.

Szerencsére senki nem volt bent, de bomba sem volt ott.

Rohantunk fel a másodikra, közben próbáltam elérni Miket. Itt vagyunk pár méterre egymástól, és nem működik ez a szar. Basszus.

- Itt sincs! Bassza meg! – kiáltotta érzéssel Glory.

A második emeleti férfimosdóból kijövet valami eszembe jutott.

- Várj!

- Mi az? – pördült meg G.

Lehajoltam, és benéztem a mosdó pereme alá. Egy piros kis lámpa villogott és mellette egy visszaszámláló. 49...48...47...

- Megvan! – kiáltottam fel és levágtam magam a földre.

Glory mellém feküdt. 44...43...

A mosdó alja tele volt TNT-vel. Ezzel még a szomszédos épületet is simán porig lehet rombolni. Mindegyik adag robbanószerből futott egy fekete és egy piros drót, amik elérve az időzítőt egy vastag dróttá álltak össze.

- Piros vagy fekete? – kérdeztem. A tenyerem izzadt. Megtöröltem, aztán az arcomat is. Hirtelen a légkondicionált helyiség szaunává változott. 38...37...36...

- Fogalmam sincs! – nézett rám kétségbeesve Glory. Picsába, hogy ilyenkor nem érjük el Onot. 34...33...

Glory felült.

- Ono...ONO!!! – kiáltott. De semmi válasz. A fülesek bekrepáltak.

Megfogtam a fekete drótot, remegni kezdett a kezem, inkább elengedtem.

- Glory...!

- Tudom, gondolkodom! – mondta. – Mesélt valamit Ono a bombákról pókerezés közben...ha van egy kék és egy piros, akkor a pirosat, de ha zöld és piros van, akkor azt nem szabad...vagy fordítva. – motyogta. Felnéztem.

- Pókerezés közben?! – húztam össze a szemöldököm.

- ...de ha fekete és piros van, akkor viszont egyszerre kell talán... – folytatta.

- Egy talán nem elég! – tettem le a fejem. 26...25...24...

- Nem! A pirosat kell! – csúszott vissza mellém.

- Mennyit ittatok pókerezés közben? – sóhajtottam. Az az érzésem, hogy a piros nem jó választás.

- Arra nem emlékszem. – jelentette ki tárgyilagosan. Remek.

18...17...16...15...

- Oké. – megfogtam a piros drótot. – Mehet?!

- Csináld. – mondta Glory. Aztán valami olyat tett, amire nem számítottam. Megfogta a másik kezem és megszorította. Mit ki nem hoz az emberből a halál közelsége. Behunytam a szemem. 9...8...7...

Vettem egy hatalmas levegőt, majd kifújtam. Megremegett a kezem. 5...4...

Kinyitottam a szemem. 3...2... Döntöttem, megfogtam a fekete drótot és kirántottam.

00:00:01 Vártam a drága fényt vagy talán a pokol kapuját. De nem jött. Csak a zihálásomat hallottam. Sikerült.

Közben Glory elengedte a kezem és felült. Mosolyognom kellett.

- Úgy látszik, sokat ittunk az aznapi pókerezésnél. – jelentette ki.

- Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy mit csinálok! – mondtam, közben Glory felpattant.

- Pont ettől olyan szép a mi munkánk. – nyújtotta a kezét. Elfogadtam.

Újra kint találtuk magunkat a friss levegőn. Összeköttetés még mindig nincs a csapattal, de legalább élünk. Ránéztem az órámra. Visszaverte a napfényt és majdnem kivillantotta a retinámat, de sikerült leolvasni az időt. Mindjárt dél.

- Keressük meg Rodneyt. – javasolta Glory. Egyetértek vele.

Elindultunk a városháza felé. Ha Rodék logikusan gondolkodtak, akkor ott lesznek a környéken.

- Tudod, az a ... ott a mosdóban ... az – hebegte Glo miközben kissé lemaradt.

- Az nem jelent... – fejeztem volna be.

A földön fekszem. Képek ugrottak be a huszonnegyedik tömbről. Éreztem a meleg levegőt az arcomon, ahogy összeszorul a mellkason. Láttam Rodneyt felém hajolni és Mike elmosódott arcát. Kapkodtam a levegőt. „Sam”. Hallottam távolról.

- Sam! Minden rendben? – kúszott Glory a látóterembe. Hatalmas porfelhő ért el minket, köhögnöm kelett. Glo felrángatott a földről.

– Gyere! El kell tűnnünk! – Rángatott fel. Nem tudtam levenni a szemem, a városházáról. Vagyis ami megmaradt belőle. Mindent por terített be, alig látszott valami. Az emberek fejvesztve rohangáltak és kiáltoztak. Megfogtam a homlokom. Két bomba volt.

Glory tovább rángatott, és végül engedtem neki. Elkezdtünk rohanni a bevásárlóközpont mögötti utca felé.

- Mike! Ono! Rodney! Hallotok?! – kiáltozott mellettem Glory.

- Itt Mike! Hol a büdös francba vagytok? – jött a válasz Miketól.

- Mike?! – kiáltottam fel. – Hol vagy?

Mostanra végre magamhoz tértem. A robbanás igazából még csak futólag sem érintett. Nem attól estem össze, hanem emlékektől, amiket felidézett bennem. Megkerültük a bevásárálót és megálltunk.

- Még mindig fent vagyok!

- Gyere! Tűnjünk el innen! – kiáltotta Glory.

Közben a mellettünk elrohanó embereket figyeltem. Rázendítettek a rendőrségi, tűzoltósági és a mentő szirénák. Szembe velünk már látszott a Hummer. Jobbra, balra emberek rohangáltak. Az épület messzebb eső sarkánál nyílt a személyzeti ajtó. Vártam, hogy Mike legyen, de ilyen hamar még nem érhetett le. A biztonsági őr rontott ki rajta és sietve elindult az üres hátsó utca felé, amerre mi is parkoltunk.

- Mike! Várj! – kiáltottam. És gyors léptekkel elindultam a fickó után.

- Mi az? – kérdezte türelmetlenül.

- A déli utcán, egyenruhás pasas. Ki tudod lőni? – gyorsítottam.

- Mögülem süt a nap és tele van fákkal a kurva út. Talán.

- Ha megmutatom hova lőj, megteszed ugye?! –kérdeztem.

- Bízhatsz bennem!

- Jó. Mert bízom is! – fejeztem be.

- Mire készülsz? – rántotta vissza a vállam Glo.

- Menj a kocsiért! – néztem rá. Közben levettem a csuklómról az órát. Nem vártam meg a választ, futásnak eredtem. Nem néztem vissza, hogy Glory megteszi-e amit kérek, és nem fut utánam. Rohantam, ahogy bírtam.

A rohadék észrevett és elkezdett futni előlem. Nem akarom elkapni, csak utolérni. Le tudnám lőni én is, de pechemre ismerem a rendőrségi protokollt. Minden terrorcselekmény gyanújánál bekapcsolják az ultrahangokat a városban. Ez szigorúan titkos információ. Bárhol lőni kezdenek, az riasztja a rendőröket, viszont hangtompítónál ez nem működik. Valószínűleg ezt Mike is tudja, ezért nem kérdezősködött.

Már csak pár lépésre volt tőlem az egyenruhás alak. Elhagytuk az utca felét.

- Mit kell figyelnem, Sammy? – szólt a rádióban Mike türelmetlen hangja.

- Villanást. – lihegtem. – Ha szólok.

Még pár lépés...

Magamban elmormoltam egy imát, pedig még csak megkeresztelve sem vagyok, de ha Mike nem céloz pontosan, akkor engem talál el, de minimum leviszi a karom.

Kitartottam a karórámat ügyelve, hogy csak a szíjat fogjam. Mivel Mike a háta mögül kapja a napfényt, ezért én is.

Utolsónak az járt a fejemben, hogy milyen béna megoldás ez. Viszont néha a legegyszerűbb dolgok a leghasznosabbak.

Beértem a férfit, egy karnyújtásnyira volt tőlem. Feltartottam az órát.

- Most! – kiáltottam.

Csak egy apró pattanást hallottam. A férfi előttem hirtelen lassult le, majd összerogyott. Én nem éreztem fájdalmat, megálltam és lassan a bal kezemre pillantottam. Az órám szíját szorongattam, amin már nem lógott semmi. Elengedtem, hagytam leesni. Hitetlenkedve megdörzsöltem a csuklómat. Semmi bajom. - Hogyan...?! – súgtam ziháltam.

Fékcsikorgás. A fekete Hummer állt meg mellettem.

- Sam! Gyere! – szólt Glory. Ránéztem, aztán a járdán fekvő fazonra, majd vissza Gloryra. – Elértem Rodneyt. Majd ők elintézik, csak gyere! – siettetett.

Miután felszedtük Miket, megnyugodtam.

- Hogy találtad el? – fordultam hátra. – Legalább négyszáz méterre voltam. Talán több. – néztem a mélykék szemeibe. Természetes fényben sötétebbnek tűnik.

- Mondtam, hogy a legjobb vagyok! – jelentette ki büszkén.

Glory csak felhorkant. Bennem azért maradt némi kétely, mert ez elég hihetetlen. Engem az adrenalin hajtott és nem gondolkodtam, de most belegondolva elég merész húzás volt.

Az ülésben hátradőlve belenéztem a tükörbe, egy furgon kanyarodott mögénk, és villogott kettőt. Glory erre benyomta az elakadásjelzőt kétszer. Egy helikopter alacsonyan repült el felettünk. Azt hiszem összeállt a csapat.

Lezuhanyoztam. A légcserélő rendszert helyreállították a kint létünk alatt. Leültem az ágyra és bekapcsoltam a tévém.

„...Ma tizenkét óra tíz perckor merényletet követtek el a városháza ellen. Eddig nyolcvanhét ember holttestét találták meg. Negyvenen eltűntek. A súlyos sérülteket három kórház látja el jelenleg is. A rendőrség fokozott ellenőrzéseket tart és a biztonsági fokozat elérte a kivételes vörös fokozatot...” – hallgattam. Kopogás törte meg a csendet. - „...lezárták a várost...”

Kinyitottam és Glory állt az ajtóban.

- Bejöhetek? – szólalt meg ő először.

- Persze. – mondtam.

Bezártam az ajtót. Glory megállt az ágy mellett és a tévét bámulta. Odaléptem és levettem a hangot.

- Szeretnél beszélgetni, Glory? – kérdeztem óvatosan. Fogalmam sincs, hogy miért jött el hozzám.

- Nem. – nézett rám hirtelen. Odalépett hozzám, erre megrándultam.

Megölelt. Annyira ledöbbentem, hogy nem tudtam hozzá mit szólni. Csak álltam és próbáltam megfejteni mi történik. Álltunk így pár pillanatig, aztán rájöttem, hogy nem kell mindent megfejteni. Van, amikor elég, ha csak tesszük, amit a szívünk diktál, és nem kell rá ésszerű magyarázat. Mert ha van rá, azt úgy is megadja az élet, akkor, és ott ahol jónak látja. Körülfogtam Glory vállát és magamhoz szorítottam. Attól, hogy ismersz valakit, még nem biztos, hogy tudod kicsoda ő valójában.

- Metrós barátunk ismét tevékenykedik. – szólalt meg Rod hangja mindkettőnk rádiójában. Sóhajtottam. Rodney az időzítés mestere.

- LiarHope -