1. rész - Sam

Egy fekete katonai egyenruhás idegen bámult vissza rám a tükörből. A félhomályban szinte csak ennyi látszott belőlem. Sötét, hullámos barna hajam és a barna szemem sem segített túl sokat az összképen. Egyedül az ezüst nyakláncom kandikált ki a kapucnis pulcsim alól. Minden személyes tárgyamat odaadtam, hogy hitelesebb legyen a halálom. Kivéve ezt.

Hátat fordítottam a tükörnek. A „lakosztályom” - ahogy Rodney mondta – kissé szűkös és sötét. De mit is várok egy földalatti bázistól? Kaptam egy ágyat, egy szekrényt, egy lámpát és egy asztalt. Az asztal melletti ajtó nyílt egy apró fürdőszobába. Visszafordultam és újra végignéztem magamon. Mi a fenét keresek én itt?

- Sam! – Hallottam Rodney hangját az ajtóból. Három nap telt el, hogy megismertem. Igazából ő az egyetlen, akit eddig ismerek szóval ajtót nyitottam. Nem hagyott szóhoz jutni.

- Gyere! Késésben vagy. – Intett a fejével és már el is indult. Kiléptem az ajtón és utána indultam.

- Honnan kések?

- Mozizunk. – Fordult hátra. Rodney számomra egy diktátorra hajaz leginkább, csak hozzá társul nagy adag hülye humor is. Biztos vagyok benne, hogy a mozit sem a szó szoros értelmében értette. Hogy is érthetné itt úgy?

Hosszú szürkészöld folyosón lépkedtünk végig aztán egy kanyar balra és megálltunk.

- Hölgyeké’ – Intett az előttünk lévő ajtóra. Bizonytalanul néztem rá, majd benyitottam.

Ahol én álltam, onnan még pár lépcsőfok vezetett le egy számítógépekkel teli részbe. Három hatalmas képernyő szembe a falon. Mozi. Találó.

Hátranéztem Rodneyra.

- Info! Képernyőre!

- Oké, Főnök. – Hallottam lentről a választ, mire visszafordultam.

A látvány felért egy gyomorszájon ütéssel.

- Ahogy megígértem. Megnézheted.

Nem válaszoltam. Egyszerűen nem bírtam. Ott vannak a képernyőn azok, akiket szeretek és akik viszont szeretnék. A bátyám, Greg. Ő fogja az anyám, aki összegörnyedt a sírástól. A társam, Matt. A kollégák, Greg bajtársai, az ismerősök. Gombóc van a torkomban.

- Mindenki átesett ezen. – Állt meg egy másik férfi mellettem. Nem néztem rá.

Turner Parancsnok egy amerikai zászlót nyújtott oda az anyámnak.

Végre én is meg bírtam szólalni.

- Mozi, mi?! – Néztem Rodneyra, miközben éreztem, hogy egy könnycsepp gördült le az arcomon. A tudat, hogy ekkora fájdalmat okozok nekik, borzalmas. Aljasnak érzem magam, hiszen ők ott szenvednek azzal a tudattal, hogy engem temetnek el. Én meg végignézem. Rodney lassan nézett le rám.

- Csak itt a hősnő a film elején hal meg! – Erre összevontam a szemöldököm és meghökkenve néztem rá. Hogy lehet valaki ekkora seggfej?! – Ha végeztetek, gyertek az eligazítóba! – nézett el felettem és elment.

- Sajátos a humora. – Szólalt meg újra a mellettem álló férfi. Megtöröltem az arcom, és megfordultam. Magas, jól kigyúrt fickó. Sötétkék szemei teljes közömbösséget tükröztek a történtek iránt. De szeméről hirtelen a füle mögül kinyúló sebhelyre kaptam a szemem, amely a pólója nyakánál eltűnt. Ugyanazt a fekete egyenruhát viselte, amit én, csak a kopasz fejére baseballsapkát húzott.

- Az. – Pillantottam vissza a képernyőre. Lövések dördültek. Ilyen egy rendőrtemetés.

- Ono.

- Ono? – Kérdeztem vissza.

- Senki nem használja a nevét. – Vonta meg a vállát. – Felesleges.

Sóhajtottam. Ez az egész annyira hihetetlen. Jelenleg még arra várok, hogy valaki behúzza a függönyöket és véget érjen ez a színjáték. Azt hiszem, hiába várok.

- Gyere!

Követtem, most már – mint kiderült - Onot, át a szomszédos helységbe.

Az eligazító. Egy kisebb helyiség. A csupasz szürke falak nem különösebben leptek meg. Egy kihallgató szoba sem tér el sokban. Itt viszont középen van egy hatalmas asztal, és körülötte nyolc szék. Rodney az asztal egyik sarkánál állt, plusz ketten még ültek. Egy lány – mivel nőnek nemigen mondanám – fiatalabb talán nálam is. Rövid, vöröses barna haja merőben elütött a halvány szeplős arcától. Nagy, kerek szemei és a pici orra, kicsit tündérkés beütéssel bírtak. Engem méregetett.

A férfi mellette mereven bámult rám. Annyira szépfiú, hogy az már sztereotípikus lehet egy hétköznapi ember szemével. Szőke, zselézett haja az égnek meredezett. Kockás álla, és kissé borostás arca tökéletes kombináció. Ezt az idegesítő tökéletességet még megfejelte egy gyönyörű kék szempárral. Hm. Senki nem hibáztathat! Nőből vagyok.

Ono kilépett mögülem és leült. Ránéztem Rodneyra némi segítséget várva. Most mutatkozzak be én, mint az isiben?

Szerencsére ezt elkerültük.

- Csapat! Bemutatom Sam-et. – Vigyorgott idétlenül Rodney. Biccentettem.

- Ismerünk már! – Szólalt meg a lány. – Te vagy az a rendőrbige a tévéből. – Hunyorgott rám. A bige a tévéből?! Kedves. Na igen, élő közvetítésben lövöldözni elég népszerűvé tesz.

- Bemutatom Gloryt. – Na végre. Nevet kapnak az emberek. – Mellette pedig Mike. Onot pedig már ismered. – Navigált Rodney.

– Glory a mi szívünk csücske, bármikor szétkap bármit, legyen az ember vagy… más. Mike csak távolról veszélyes. Habár nem olyan távolról, mint a kisugárzása. Szóval ő a fegyverszaki. Onon meg látszik mi az erőssége. Talán még robbantgat is néha.

Biccentettem. A mai kedvenc mozdulatom.

- Üdv minálunk! – Szólalt meg most már Mike is. Széles mosolyt villantott rám. Elkaptam a tekintetem. Zavarba jöttem?!?! Ez a Mike elmehet a jó büdös francba.

A szobámban feküdtem. Van egy apró tévé a szekrényem felett. Valószínűleg az egyetlen hírforrás kintről.

„Mi az ember? Tudná valaki definiálni?” – Tudom ki ez. Marc Venassi professzor. Apám egyszerűen tudta őt jellemezni: realista és mégis liberális gondolkodó. Mindig egyértelműen kifejtette a véleményét a kísérletekről.

„Senki? Vegyük úgy, hogy külső és belső tulajdonságokra is érthetjük.  Aki dolgozik és jótékonykodik, az ember. Akinek van két keze és két lába, az is jobb esetben ember. Nos, ez a hétköznapi életben megcáfolható. Például, van valaki, egy sorozatgyilkos. Megölt ’X’ embert. Az már nem ember?! Érzelmi alapon döntve, talán nem. Anatómiai szempontból viszont száz százalékosan az marad. Vagy ha valaki defekcióval születik. Azt mondják, hogy „Ő is ember!”. Igazából pedig ránéznek és elborzadnak. Felvetődik a kérdés, kedves hallgatók, hogy akkor milyen keretek között definiáljuk az ember fogalmát. Sőt, tovább megyek! Hol kezdődik az ember, mint […]”

Kopogtak. Összeszedtem magam és ajtót nyitottam.

- Jöttelek felszerelni! – Mike mosolygott rám.

- Azon már túl vagyok! – Elálltam az ajtóból. – Gyere be!

- Ezt az Isten-komplexusos gyökeret hallgatod? – Intett a tévére.

- Valamivel el kell ütni az időt.

- Én mindig ott vagyok, ahol szükség van! – Vigyorgott rám. – Üssük el együtt az időt! – Levágta magát az ágyamra, felkönyökölt és kikapcsolta a tévét.

- Érezd magad otthon! – Mondtam.

Mike úgy szétterült, hogy nekem már csak az íróasztalnál jutott hely.

- Szóval nem bírod a dilettáns professzorokat, mi? – Kérdeztem.

- Te talán igen?

- Nem mondtam.

- De ezt elég jól bírod! – Mutogatott körbe. - Őszintén, én azt hittem, hogy sikítva fogsz hazaszaladni már az első nap.

Legalább őszinte. Nem ismer még. Már gyereknek sem voltam átlagos. Ha mindenki kifelé rohant egy sötét szobából, akkor én tutira a lehető legbeljebb voltam benne.

- A látszat néha csal. – Mondtam. Örök igazság ez.

- Ja.

- Mesélj nekem a többiekről! – Kértem.

Mike felült az ágyon.

- Rodney volt itt leghamarabb, olyan alapítóféleség lehetett. Nem kérdeztük tőle soha. Ono és Babe voltak következők, akiket ismerek. Babe elment. Aztán jöttem én és Info, ő szinte még kölyök volt. Előtted csatlakozott Glory, most pedig te. – Kis szünetet tartott, majd folytatta. – Rodney a csapat lelke. Ha így vesszük akkor Ono a jobb keze, Glory pedig az esze.

- És te? – Húztam fel a szemöldököm.

Mike újra megdobott egy széles vigyorral.

- Én vagyok a szeme. Miért? Talán másra gondoltál?

Ezt nem hiszem el. Erre mit lehet mondani? Csak a fejemet ráztam.

– Akkor te jössz! Meséld el a történeted!

- Milyen történetet? – Értetlenkedtem.

- Ugyan, Sammy! – Dőlt el újra az ágyamon. – Mindenkinek van története! Valamivel meg kellett fognod Rodneyt, hogy idehozzon.

- Fogalmam sincs, hogy miért vagyok itt.

Felhúztam a térdeimet a székre.

- Akkor hamarosan megtudod.

- Ennyire biztos vagy benne, hogy idevaló vagyok? – Mosolyogtam rá.

- Teljesen.

- Miért?

- Két okból. Egyrészt, azért mert Rodney sosem dönt ok nélkül. Másrészt pedig azért, mert te magad is igent mondtál neki.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz.

- ’Mert az ember csak úgy fejest szokott ugrani az ilyen ajánlatokba, mi? Bárki elfogadna egy ilyen lehetőséget, nem? Pont az a jó emberi szokás, hogy az ismeretlen utat választod. – Teljesen átjött az irónia a mondandójából. – Érted már, Sammy?

- Értem. – Bólintottam. Tényleg leesett, hogy mit akart mondani. Már azzal kiérdemeltem, hogy itt legyek, hogy igent mertem mondani. Az ismeretlenre. Most, hogy jobban belegondolok, ez ijesztő.

Újra kopogtak az ajtón.

– Gyere! – Szóltam ki.

Egy hatalmas felsőtest hajolt be. Ono.

- ’Estét! – Lépett be. – Jelenésünk van!

Mike úgy pattant fel, mint akit kilőttek. - Végre!

- Én is megyek? – Mike és Ono egyszerre szegezték rám a tekintetüket. Meglehetősen furcsán néztek. Talán hülyeséget kérdeztem.

Rövid időn belül újra a három óriási képernyővel szemben találtam magam. Beugrottak a pár órával ezelőtti rossz emlékek. Most viszont koncentrálnom kell.

Az egyik képernyőn adatsorok futottak végig. A rendőrségen is látni ilyet, amikor adatokat vetnek össze a nyilvántartással. A másikon személyes adatok és képek voltak, a szélső képernyőn pedig egy mondat villogott. „Engedély megadva”. Mire kaptak, vagyis kaptunk engedélyt?

És Rodney, mint egy gondolatolvasó elő is rukkolt a válasszal.

- Gabriel Wennel. Harmincnégy éves… - Mike közbevágott.

- Az a Gabe akire, gondolok?

- Ha a rohadt sorozatgyilkosra gondolsz, aki tizennégy embert ölt meg a puszta kezével. Akkor kurva jól vág az eszed. – Rodneynak végig üveges maradt a tekintete. Úgy sejtem, hogy nem csípi, ha félbeszakítják.

- Szóval, a kormány könyörögve kért minket, hogy gyűjtsük be, lehetőleg élve. Majd szolgáltassuk vissza. De ha út közben beleszalad egy golyó… hát üsse kő, járulékos veszteség! Ezt csak én mondom. – Rodney a kijelzőre bökött. – Kaptunk egy címet. Készüljetek!

Ránéztem a kijelzőre. A hatodik és a harminckettedig sarka. Az nincs messze a belvárostól.

- Ez majdnem a belváros. – Mondtam ki hangosan is.

Mindenki rám nézett, de csak Glory szólalt meg.

- És? Csak nem azt hitted, hogy minden szörnyeteg az Alvilágban bujkál? – Gúnyosan próbált nevetni. – Ezek ott vannak az ágyad alatt is.

Mindenki elindult készülődni, de az én látóterembe beúszott valaki. Bizonyára ő Info.

- Itt a fülesed és a rádiód. Az egyik mindig legyen bekapcsolva. Tényleg mindig. – Nézett a szemembe, aztán elkapta a tekintetét. – Fegyverek és kevlár a szobádban. Ha rám hallgatsz, felveszed a szemüveget is, nagy hasznát lehet venni, ha a dolgok csúnya véget érnek.

- Vettem. Info.

- Sam. – Biccentett.

Életem leggyorsabb és legfurcsább bemutatkozása után sarkon fordultam és rohantam a szobámba.

Teljes menetfelszerelésben álltam ismét tükör elé. Ez a mai a dejavuk napja. Fekete csizma, fekete nadrág és dzseki van rajtam. Két negyvenötös Glock van a combomra szíjazva. Két darab pillangókés van a bokámon. A bal kezemre egy vékony kijelző van erősítve, helyzet-meghatározó, de ezzel élesíthetem azt a kevés C-4-et, ami a kevlárom zsebében van. A vállamon pedig egy huszonkettes gépfegyver fityeg.

Azt hiszem, úgy festek, mint egy karácsonyfa. Csak rajtam fegyverek lógnak itt-ott. Valamilyen beteg indíttatásból elmosolyodtam.

- Sammy! – Recsegett bele Mike hangja türelmetlenül a fülesembe.

A kézi rádiómat az oldalamra csíptettem és válaszoltam.

- Megyek.

Az öltözékünk nem mutatott nagy változatosságot. Egyedül Ono fején volt fekete baseball sapka. Miután Rodney biztosított minket, hogy útközben megkapjuk a megfelelő instrukciókat a célpontról, elindultunk a felszínre.

A liftből kilépve egy hatalmas raktárépületben álltunk. Vártam, hogy megcsapjon a meleg júliusi levegő. San Franciscoban a júliusi esték a legfülledtebbek. De semmi. Ugyan az a száraz levegő, mint odalent.

- Ez még nem a felszín. – Kicsit kijelentésnek, kicsit kérdésnek szántam.

- Még három emelet van felettünk. – Tájékoztatott Mike. – Kocsival megyünk tovább.

Csak most néztem jobban körül. Jobbra szénfekete Hummer terepjárók sorakoztak.

A kocsival szintén egy liftbe álltunk be, csak kissé méretesebbe. Mike vezet, Rodney ül mellette, Glory, Ono és én hátul, ebben a sorrendben.

Mikor kihajtottunk a főútra leengedtem az ablakot. Friss levegő. Hagytam, hogy egyenest az arcomba fújjon. Úgy viselkedem, mint egy rossz drogos, aki épp megkapja a napi adagját. Majdnem stimmel, mivel éreztem, hogy az adrenalin szintem emelkedik. Behunytam a szemem. Hallottam a szívdobogásomat a fülemben, égni kezdett az arcom és görcsbe rándult a gyomrom.

- Ez a Gabe egy mocskos állat. – Törte meg a csendet Glory, mire hirtelen kinyitottam a szemem. – Személy szerint én szívesebben látnám a boncasztalon, kifilézve.

- Mi is, Glory drága. Mi is. – Bólogatott Mike.

- Élve kell.

- De egy kicsit azért megdolgozhatom, Rod? – Érdeklődött Ono.

- Arra nem volt kikötés.

- Azért csak vigyázzatok! – Szakította őket félbe Glory. – Ahogy láttam a leleteket, nem lesz egy sétagalopp. A rohadéknak négyszer erősebb csontozata van, mint a miénk tehát, csak az egyik kezével akkora erőt képes kifejteni, amivel összeroppantja a koponyád. – Glory előredőlt az ülésben, hogy kihangsúlyozza a mondanivalóját. – Az érzékszervei minimum egy farkaskutyáéval mérhetőek össze. Pont ezért öl puszta kézzel. Az ösztön a legveszélyesebb fegyver.

- Kutya? A nagy és veszélyes sorozatgyilkos egy kutya? – Röhögött fel Mike. – Mellédurrantok egy sorozatot, úgy összeszarja magát, hogy parancsra fog pacsit adni.

- A tűzijáték és a fegyverek nem ugyanazon a frekvencián szólnak, te barom! – Dőlt hátra Glory, de Mike csak röhögött és folytatta a hülyeséget.

- Ha szóltatok volna, elhozom neki a maradékot.

Erre már nekem is mosolyognom kellett. Sőt, még Ono is félrehúzta a száját. Mike egy varázsló.

- Húzódj le! Megjöttünk. – Adta ki az utasítást Rodney. – Info! Kapcsolat rendben?

- Mindent látok és hallok, Főnök. – Zúgott bele az összes fülesbe.

- Lát is? – Kérdeztem.

Kikászálódtunk a kocsiból. Igazából csodálkoznék, ha Gabet a lakásban találnánk. Olyan hanggal vagyunk, mint az északi elkerülő ebédidőben. Ha tényleg olyanok az érzékei, mint egy farkasé, akkor már rég lelépett.

- A zseblámpa. – Lóbálta meg a gépfegyverét Mike. A fegyverek felső részére egy apró lámpa van erősítve. Mint kiderült, kamera is egyben.

Az zsákutca teljesen kihalt. Pár újságpapírdarab gördült át az utcán. Este tizenegy óra ötvenhét van. Ilyenkor már csak az járkál, aki valami rosszban sántikál, vagy aki ráunt satnya életére. Négy utcalámpa kitartóan próbálta bevilágítani az egész harminckettediket de csak félhomályra futotta, néhol pedig maradt pár szinte beláthatatlan vakfolt.

- Én és Ono megyünk elől, Glory, te fedezel minket. Mike, ti Sammel a hátsó ajtón át jöttök. – Osztotta ki Rodney a pozíciókat.

- Megvárjuk, amíg eléritek az ajtót. – Szólt Ono. – Egyszerre megyünk be.

- Vettem. – Biztosította ki Mike a huszonkettest. Így tettem én is. Előhúztam a szemüveget a zsebemből és feltoltam az orromra. Az önzetlen tanácsokat meg kell fogadni.

Mike-ra néztem, jelezve, hogy kész vagyok, mehetünk.

Elindultunk szorosan az épület mellett.

(...)

Folytatás >>>