Külvárosi hatalmas háztömbök mellett hajtottunk el. Már csak percekre lehetünk a megadott helytől. Ideje egyeztetni pár dolgot.

- Csináltál már ilyet, Mike? – kérdeztem.

- Még nem.

- Remek. Akkor, hogy adjuk majd a profit?

Mike elgondolkodott.

- Először is becsörgünk a napszemüvegünkben. Tudod, mint a filmekben. – Mike közben próbálta az ülésben imitálni a dolgot. Nekem inkább egy kérődző marha benyomását keltette. – Aztán böksz egyet a fejeddel. Erre mindenki összecsinálja magát. Átvesszük a pasast, és kisétálunk. – zárta le az elméletét.

- Hát persze! – csaptam a combomra. – Mögöttünk meg felrobban az épület. – néztem rá szemrehányóan. Nem igaz, hogy még ezt sem tudja komolyan venni.

- Megoldható! – vigyorgott.

Mike lassan leparkolt egy halványzöld épület előtt. Semmi különös nem volt rajta. Ugyanolyan tömbház, mint a körülötte lévők.

Ahogy kiszálltunk végignéztem a környéken.

- Én már jártam itt. – jelentettem ki. Tényleg jártam már itt, még apámmal, évekkel ezelőtt. Úgy látszik ez a nap nagyon azt akarja tőlem, hogy apám járjon a fejemben.

Most vettem észre, hogy Mike azóta bámul rám mióta megszólaltam.

- Ezen a környéken. Még apámmal. – magyaráztam.

Nem mondott semmit. Vagy szorult belé némi jóérzés, vagy kissé lesújthattam a kocsiban. Megkerülte a kocsit és elindultunk egy üvegajtó felé.

Az épület belseje is teljesen átlagos. Pisi sárga színű falak és balkéztől egy barna recepciós asztal. A helyiségben pár szék szétdobálva, a pult mellett meg egy középkorú nő ül. Ahogy beléptünk végignézett rajtunk, majd folytatta az újságolvasást. Ettől a helytől feláll a szőr a hátamon. Van egy olyan érzésem, hogy nem csak mi álcázzuk magunkat másnak, és erre a gyanúmra ez az idegesítő átlagosság csak még egy lapáttal rátesz.

Ránéztem Mikera, visszaigazolást vártam, de ő épp a főkakast játszotta. Befeszítette a vállait, enyhén terpeszbe állt és egy feltűnő mozdulattal letolta a szemüvegét az orrára. A másik kezét pedig zsebre vágta.

- Nem keltünk feltűnést! – motyogtam oda Mikenak a fogaim közt.

Bólintott és visszatolta a szemüveget. Mintha az bármit segítene.

- Akkor ne játszd itt a menő SWAT-tost, mert most egy csóró biztonsági őr vagy!

- Mennyire csóró? – súgta vissza.

- Csak amennyire szerény. – válaszoltam. De közben már a recepciósra néztem.

A recepciós hölgy végre kiszúrt minket. Ahhoz képest, ahogy Mike beszambázott, elég sokáig tartott neki. Kérdőn bámult minket.

Mike elindult, én pedig utána. Hagyom kibontakozni.

- Segíthetek? – kérdezte a nő. Még ültében is látszott, hogy magas és rettentő vékony. Vastag, fekete, téglalap alakú szemüveget visel. Mikor hátradobta szőke göndör haját, kiszúrtam egy névtáblát. Allie. Hm. Allie ránk villantotta ötcsillagos mosolyát. Vajon ha ráfognám a negyvensötöst, akkor is megmaradna a reklámarc?

Na nem vagyok agresszív, de kitudja, hogy mi ez a hely. Ráadásul annyira idilli, mint egy spermabank. Vigyorogva fogadnak, és ha minden jól megy, plusz egy emberrel távozunk. Csak tartanánk már ott… mármint a távozásnál.

- Igen, Hölgyem. – válaszolt udvariasan Mike. Odaadta a papírokat, amiket még San Franciscoban kaptunk Rodneytól.

Allie végigböngészte a lapokat, pötyögött párat a billentyűzeten, majd felpattant.

- Itt várjanak! – nézett vissza a recepciós asztal mögötti ajtóból. Az ajtó apró kattanással bezáródott utána.

Mike rákönyökölt a pultra.

- Nincsenek kamerák. – jelentette ki gyanakodva.

- Biztos, hogy vannak. – kontráztam. – Allie olyan mosolyt villantott ránk, amit csak akkor veszel elő, ha figyelnek.

Próbáltam halkan beszélni. A szám szinte meg sem mozdult, de a középkorú nő így is fel-felpillantott ránk az újságjából.

- Megy ez, mint az ágyba szarás.

- Úgy legyen.

Végszóra kivágódott az ajtó. Mikeval egyszerre pördültünk meg. Egy fekete öltönyös férfi kerülte meg a pultot és állt meg előttünk.

- Üdvözletem! – nyújtotta a kezét.

Kezet ráztak Mikeval. Tétovázva, de én is elfogadtam. A tenyere durván izzadt volt. Beletöröltem a kezem a combomba. Talán izgul valamiért?

Újra nyílt az ajtó. Egy alacsony, negyvenes férfi lépett ki, akit egy fekete ruhás őr kísért. Úgy tűnik megjött a professzorunk.

- A csomag. – intette közelebb a professzort és kísérőjét az öltönyös.

Mikeval egymásra néztünk. Szerintem egyikünk sem hitte, hogy kopaszodó, alacsony férfi lesz a Nagy Professzor. Én személy szerint egy öregebb, komor tekintetű, őszülő személyre számítottam. Mike arcát látva, ő is valami hasonlót várt.

Kis bandánkhoz csatlakozott Allie is. Visszavett a vigyorgásból, csak kedvesen mosolygott és leült a pult mögé.

A csupa fekete, csupa izom biztonsági őr kikísért minket az ajtóig, addig ott állt, amíg be nem szálltunk a furgonba.

Mike nem vette le a bilincset a profról, a biztonság kedvéért. Egyetértek vele. Mikor betettük a pasast a kocsiba, úgy bámult rám, mintha a fejembe akarna látni. Nem könnyített a komfortérzetemen a vissza útra.

- Minden rendben? – érdeklődött Mike, mikor kiértünk a városból.

Bólintottam.

- Neked nem volt fura ez az egész?

- Nincs viszonyítási alapom. Milyennek kellett volna lennie? – kérdezett vissza.

- Nem tudom. Csak rossz előérzetem van.

- Jobb félni, mint megijedni. – bazsalygott mellettem Mike.

Valami dübögni kezdett mögöttem. Hirtelen előredőltem. Egy húszszor húszas kis ablak nyílt a hátsó részbe. A prof olyan közel hajolt hozzá, hogy a lehelete lecsapódott az átlátszó plexin. Engem bámult.

- Hátra! – tátogtam, és közben mutogattam, hogy húzódjon vissza.

A férfi hátrébb mászott, így már kicsit nyugodtabb vagyok. Kinyitottam a rést, közben végig engem méregetett.

- Adna vizet? – kérdezte rekedten.

- Van víz? – néztem rá Mikera.

Mike elővett egy félliteres palackot a váltó mögötti tartóból, és a kezembe nyomta. A napszemüveg már idegesített, főleg, hogy elborult az idő. Ránéztem a kijelzőre. Reggel nyolc óra lesz pár perc múlva és már húsz fok van. Rettenetes nyári zápor lesz, és mi pont bele megyünk. Ledobtam a szemüveget a furgon szélvédőjéhez.

- Tessék. – benyújtottam a vizet, de már nem néztem be, csak megvártam, amíg elveszi. Hagytam kicsúszni a kezemből a palackot.

- Köszönöm… – szólalt meg a férfi. –… Samarie.

Erre a névre megállt bennem az ütő. A mozdulat, amivel vissza akartam zárni a plexit, félúton abbamaradt. Lassan benéztem az ablakon. Egyenesen a férfi szemébe bámultam, ő pedig az enyémbe. Honnan… ?!

- Samarie?! – kapta fel a fejét Mike. Ránéztem. A tekintette olyan, amilyennek eddig még nem láttam. Kétségbeesett és tanácstalan.

- Miről beszél maga? – fordultam vissza a ’csomagunkhoz’.

- Nem kell a felesleges tagadás, Samantha! Ismerem magát, és az apját is. – Mondta, majd belekortyolt a vízbe.

- Mi a francot jelent ez? – kérdezte Mike, most már dühösen.

Nem vettem tudomást Mikeról, csak a profra figyeltem.

- Ki maga? – kérdeztem. Rajtam is kezdett elhatalmasodni a düh, de belém második helyen a kíváncsiság somfordált.

- Én egy senki vagyok, egy jelentéktelen báb. A kérdés az, hogy maga kicsoda.

Megremegett a vállam. Ez az ember, ha az egyáltalán, biztos, hogy nem a professzor, akiért jöttünk. Ez elejétől fogva ismertek minket. Tudják, hogy kik vagyunk.

- Hol az apám? – kérdeztem, most már úgy is mindegy alapon.

Mike érezhetően lelassított. Neki is leesett az, ami nekem az imént. Ebből baj lesz. Annyira utálom, hogy mindig igazam van.

- Neki kellene itt ülnie. – közelebb hajolt. – Látta az aktát aznap! Értenie kell!

- Mivan?! Mit akar ez?! – értetlenkedett dühösen Mike. Nekem már összeállt az a bizonyos kép.

Nyeltem egyet és kétségbeesetten néztem Mike szemébe. A férfi újra megszólalt.

- Ez csak a kezdet, Micheal. – ugrott fel hirtelen a pasas.

Mindkettőnk arcán egyszerre futott át a felismerés. Egy pillanat alatt bevágtam a plexit és belelapultam az ülésbe.

A furgon kibillent jobbra és ezzel egy időben Mike rátaposott a fékre. Nem álltunk meg. Elkezdtünk cikázni az úton. A bal kezemmel kitámasztottam a műszerfalon, a jobb kezemmel pedig lefelé nyomtam magam az ülésben.

- Bassza meg! – ordított fel Mike.

A következő pillanatban újra hatalmas lökést kapott a furgon oldala, és most már lendültünk tovább. Annyi időm volt, hogy ránézzek Mikera, ő is engem nézett. Már nem a kormányt fogta. Abban a pózban van, amiben én. A kiképzés…

A mellettem lévő ablak berepedt, amikor a szembe jövő sávból átfordultunk.

Ez volt, az utolsó mozzanat, amit még fel tudtam fogni a külvilágból. Becsuktam a szemem és vártam, hogy vége legyen. Még a lélegzetemet is visszatartottam. A furgon átfordult egyszer, majd még egyszer, végül a tetején állt meg.

Hosszú másodpercekig nem nyitottam ki a szemem. Az öv megtartott, azt hiszem semmi bajom. Csak a nyakam sajog, de szerencsére a légzsákok is kinyíltak. Megerőltettem magam, és kinyitottam a szemem. Az ablakok nem törtek be, mivel golyóállóak. Ha nem lettek volna azok, most sok vágással gazdagodtunk volna.

A nyakam a legkisebb moccanásra is nyilallni kezdett, de oldalra kellett néznem. Mike abban a pillanatban nyitotta ki a szemét. Felém fordult, és akkor láttam, hogy egy hosszú egyenes csíkban vér folyik végig a homlokán, végül lecseppen. Nem sokat érezhet belőle így fejjel lefelé.

- Mike? – nyögtem.

- Sammy.

Ezzel ki is veséztük a „Kösz, jól vagyok… és te… én is! De kemények vagyunk!” sablon dumát. Első, hogy jussunk ki.

A biztonsági övem csak kattant de nem engedett el. Felhúztam a térdem és a bokámon lévő kés után matattam.

- Tudtam, hogy erre szükség lesz. – morogtam, amikor kihúztam a tokjából.

- Nők! – nyögte Mike.

A fejem zúgni kezdett. Valószínűleg már az összes vér az agyamba tódult, ami kicsit elvette a figyelmem a nyakamról.

Ránéztem Mikera. Hát nem nézett ki valami jól. Fél kézzel dikicselve végre sikerült átvágni az övet. A másik kezemmel kitámasztottam a fejem felett. Hagytam magam lassan lecsúszni a hajdani furgon szélvédőjére.

- Mike. Emeld fel a kezeid! – másztam közelebb, hogy kiszabadítsam.

Nem válaszolt, csak engedett a gravitációnak.

A vezető felöli ajtó kinyílt, még akkor mikor átfordultunk. Ezért sérülhetett meg.

- Ki tudsz mászni? – kérdeztem. Ekkor esett le, hogy meglepően közel vagyunk egymáshoz. Mikor feküdtem én el mellette?!

Tíz centire az arcomtól biccentett, majd kitolta az ajtót a lábával.

Kikászálódtunk a furgonból. Mike az árok szélén feküdt a füvön. A furgon kicsit lentebb a tetejére borulva. Nincs benzinszag, szóval nem robbanhat fel. Kibiztosítottam a Glockot és kiálltam az út szélére, szétnézni. Az idegen sehol. Jobbra semmi, csak egy borulat közelít felénk. Balra a hatalmas féknyom, amit hagytunk magunk után. De miért nem álltunk meg?

- Valami? – kiáltott fel Mike.

- Semmi. – sóhajtottam. Egy esőcsepp hullott a fegyvert tartó kezemre, majd lecsordult. A picsába, sóhajtottam még nagyobbat.

- A csapat már úton van. – jelent meg mögöttem Mike. – Gyere. – fogta meg a vállam és magával húzott.

- Honnan tudod?

A furgontól pár lépésnyire, egy-egy fának dőlve leültünk.

- Rodney sosem hagyná az embereit csak úgy elmenni. Volt egy jeladó a légzsákokon, és egy a hátsó ajtón, ami akkor jelez, ha menet közben nyílik ki.

- Akkor mindkettő jelzett. – jegyeztem meg. A fejem a fának támasztottam, így kevésbé zsibbad az agyam.

- Sam!

- Tessék? – válaszoltam csukott szemmel.

- Legalább az épület nem robbant fel mögöttünk. – jelentette ki büszkén.

Ezen mosolyognom kellett. Ember legyen a talpán, aki ilyenkor viccelődni tud.

- Mi a fenéről beszélt az ürge a kocsiban? – Váltott át komolyra Mike. A hangján érezhető, hogy tényleg sejtelme sincs az egészről. De miért is lenne?

- Csak az apám hívott Samarie-nek. Mikor ezt kimondta az a szemét, már tudtam, hogy nem stimmel ez az egész.

- De mi köze ehhez apádnak? – kérdezte. Odafordítottam a fejem.

- Emlékszel mi állt a megbízásban?

Mike csak bólintott.

- Július 11-én reggel kaptam egy titkosított aktát. Rajtam kívül csak a társam és a kapitány tudott róla. – Nyeltem egyet. – Vagyis ezek szerint nem. Rengeteg eltűnt kísérleti személy adatait tartalmazta, akikkel párhuzamba vonható Marc Venassi is.

- Az a Venassi? – vágott közben Mike.

- Igen, és rajta kívül még két orvos gyanúja merült fel, akikről semmit nem tudtunk. – Megtöröltem a tenyerem. – Másnap kaptunk volna bírói végzést, hogy bevigyük Venassit kihallgatni.

- Ezért akartak eltenni láb alól. – jött a felismerés Miketól. – De hogy jön a képbe az apád?

- Nem olvastad végig a megbízást! – lehunytam a szemem.

- Nem szokásom.

- Az állt benne, hogy valószínűsíthetően az egyik ismeretlen orvos akadt fenn. Ezért küldtek minket, mert a rendőrség legutóbbi ilyen akcióját meghiusították.

-… vagy csapda volt az egész. – Vágott közbe újra Mike.

Eszembe jutott még valami a megbízásról. Amikor Rodney behívott minket, Mike megkérdezte, hogy ember-e, akiért megyünk. Rodney válasza, hogy „A többivel ellentétben, ez nem fizikailag szörnyeteg” most új érzéseket ébresztett bennem. Hiszen az apámról beszélt.

Az apámról, aki eltűnt évekkel ezelőtt. Hatalmas ürességet és fájdalmat hagyott maga után. Most meg kiderül, hogy titkos emberkísérleteket végez egy kormánybiztos és egy másik orvos társaságában.

- Mi jár a fejedben, Sammy? – mászott közelebb Mike.

- Düh.

- Ha a törvényt eltörlik, apád halálbüntetést kaphat ezért. – ’Rúgott belém’.

Talán már nem is bánnám. De előtte még lenne hozzá pár szavam, aztán elmehet a kénköves pokolba. Annyira düh tódult belém egyszerre, hogy remegni kezdett a kezem. Erre még erősebben szorítottam a Glockot.

- Nem lehet, hogy ez az egész csak kamu?

- Nem. – Ráztam meg a fejem, mit se törődve már a fájdalommal. Van már más, valami nem fizikai, ami jobban fáj. Samarie-nek nevezett, ez tökéletes bizonyíték arra, hogy ismeri apámat.

Percekig csak a szitáló esőt hallgattam. Mike sem mondott semmit. Biztos, hogy kell pár óra mire a csapat ideér. Most már az járt a fejemben, amit az idegen férfi mondott. Ki vagyok én?! A lánya vagyok egy olyan embernek, aki feladott mindent, hogy szörnyeket gyártson. Közben talán már ő is szörnyeteggé vált, pont úgy ahogy Rodney mondta. És én ezt az embert keresem…

Felkaptam a fejem, fájt.  Beugrott, hogy ezek szerint Rodney nem tudta, hogy kiért is megyünk pontosan.

- Mike.

- Hm?!

- Ezt nem mondhatod el senkinek! – néztem rá komolyan.

- Akkor mit akarsz tenni? A bázisról nem mehetsz ki. Nem találhatod meg az apádat a csapat segítsége nélkül! – felelte, kissé felháborodott hangnemben.

- Fogalmam sincs, Mike! – fortyantam fel. – Érted?!

[…]

Már egy jó ideje csak a földet bámulom. Felhúztam a térdem és körülfogtam a kezemmel, de a Glock még mindig a jobb kezemben volt. Egészen máig egy fallal zártam el magamtól apám ügyét, üresség volt bennem. Most viszont, ez a fal leomlott, végtelen csalódottságot és dühöt engedve át.

- Megjött a felmentő sereg. – zökkentett ki Mike.

Felkaptam a fejem. De autó sehol, csak zúgás. Felnéztem, és egy fekete helikopter közelített.

Kétségbeesve néztem Mikera.

- Hallgatok. – mondta.

[…]

Végre a saját szobámban ülhettem, aludni viszont egyáltalán nem tudtam. Az jár a fejemben, hogy hagyjak itt mindent, és keressem meg az apám? Hagyjam cserben a csapatot?! Annyira nehéz ez, annyi erőt fektettem abba, hogy megtaláljam apámat. Ez adott erőt eddig.

– „Mert ha van egy dolog, amit már régóta vársz, és amikor megtörténik, igyekszel visszatartani, mert az a várakozás adott sokszor reményt a továbbfolytatáshoz. Még talán nem jött el az ideje.” – Olvastam Dean Shawn első regényének befejező gondolatát. Még Mike adta kölcsön.

Dean Shawn egy okos ember. Na de én a legkevésbé sem vagyok az, szóval a bölcsesség kézen foghatja a reményt, és együtt elmehetnek a büdös francba. Becsaptam a könyvet.

- LiarHope -